Szinte levegőt is egyszerre vesznek. Harmónia, lágy dallamosság és profizmus sugárzik a játékukból. Diana, Ágnes és Katalin triója egyedülálló.
A hölgyek a Kárpátaljai Megyei Filharmónia művészei, ám egyúttal saját zenekarukat, a Con-temp triót is fejlesztik. Az ungvári Ilko Galériában megrendezett, Authentic Bach, teltházas koncertjük után beszélgettem a csapat két tagjával.
– Mikor jött a trió ötlete?
– Mindhárman imádunk zenélni – kezdi beszélgetésünket Bacsinszky-Marosán Ágnes. – A fuvola, a cselló és a zongora összhangzása különleges.
–Ágival régi ismerősök vagyunk, évek óta együtt dolgozunk a filharmóniában – veszi át a szót Havata Diana, csellista. – Mint kiderült, távoli rokonok is vagyunk. Mi ketten már régóta játszunk együtt, igaz korábban egy másik billentyűsünk volt, de ő kiutazott Amerikába. Hazsó Katalin zongoristánk pedig úgy négy évvel ezelőtt került a filibe, voltak közös projektjeink, és én már akkor kinéztem, hogy illene hozzánk. Tavaly csatlakozott is.
– Autentikus komolyzenét játszotok, vagány, fiatalos külsővel. Ez a kontraszt szándékos?
– A kinézetünkkel is próbáljuk szerethetőbbé tenni a komolyzenét.
Azt akarjuk sugallni, ez fiatalos, modern, most is menő, nem unalmas.
Kerüljük a sablonokat. Kicsit lazábbra vesszük a figurát.
– Mi tartozik a repertoárotokba?
– Vannak olyan zeneszerzők, akik kifejezetten erre a három hangszerre írtak műveket, ettől eredeti az, amit játszunk. A Bach-összeállításunk is ilyen, mivel a fuvolaszonátákat Bach eleve trióra írta, és mi így is játsszuk, csembalóval és csellóval. De igazából bármit megtanulunk, ami tetszik, és jól hangzik – magyarázza a rangidős Diana. – Általában úgy működik a repertoárbővítés, hogy keresgélünk a neten, vagy elhozzuk a kottáinkat, megbeszéljük ki mit lát jónak.
Szinte nincs olyan darab, amit ne tudnánk előadni. Gyakorlás kérdése az egész.
Jól vesszük az akadályokat, és az összecsiszolódással sincs gond. Nagyon ritka, hogy ilyen összhang legyen zenészek között. Azonosak az elképzeléseink is, ami fontos. Ösztönző, ha látjuk, a másik is ugyanolyan lelkesen játszik, és élvezi, amit csinál.
– Milyen terveitek vannak?
– Fesztiválokra készülünk, külföldre is. A legközelebbi fellépésünk egy hmelnickiji kamarafesztiválon lesz, ahol a mi együttesünk képviseli a filharmóniánkat az említett Bach-programmal. Február 10-én pedig
házon belül mutatkoztunk be a Lehár Ferenc emlékére rendezett koncerten.
Rengeteg más programot is tervezünk, ezek egyelőre nem publikusak. Annyit elárulhatok, hogy tangót is fogunk játszani, a Piazzollát.
– Hogyan lehet megszerettetni a fiatalokkal a komolyzenét?
– Úgy tűnik, újra népszerű lett a művelődés, menő kiállításokra járni, olvasni, komolyzenei koncerteken részt venni.
Szerintem a profizmus a legfontosabb.
Semmivel sem lehet jobban lenyomni valaminek az értékét, mintha amatőrök adják elő. Szakértelem nélkül nem lehet kiállni a színpadra – szögezi le Ági. – Most főként nekünk tetsző műveket adunk elő, mert tudjuk, a játékunkon az is látszik, hogy élvezzük-e vagy sem. Nem függünk senkitől. A tapasztalatainkra hagyatkozunk, ám azt is figyeljük, mi érdekli a közönséget.
Együttesünk neve is azt jelenti: jelenkori, aktuális.
Beszélgetőpartnereimet megkértem, meséljenek röviden magukról. Diana Ukrajna érdemes művésze, a filharmóniában a Magyar Melódiák kamarazenekar vezetője.
– Először hegedűre íratott be anyukám. Nem tetszett, így őt követtem, és csellóra kezdtem járni – magyarázza Diana. – Úgy tizennégy éves lehettem, amikor ráébredtem, ezt a hangszert semmiért nem adnám. Lassan negyvenöt leszek, és ezt még most is így érzem. Rengeteg versenyre jártam, sorra nyertem a díjakat.
A zeneakadémia befejezése után különböző kiváló zenekarokban játszottam, bejártam a fél világot.
Két évet dolgoztam Hollandiában, aztán 14 évet, mondhatni az egész fiatalságomat, Lembergben töltöttem. Onnan jöttem haza 2006-ban és kerültem a filharmóniába Korolenko Lena mellé. A lányom is csellista, ő a kassai konzervatóriumba felvételizett.
Ágnes több mint tíz éve a filharmónia munkatársa, eleinte a fúvós zenekarban, majd a szimfonikusban is játszott, egy éve pedig az intézmény művészeti vezetője lett.
– Már ötéves korom óta játszom. A legelején tudtam, zenész leszek. Én csellóra jelentkeztem, de a szüleim azt tanácsolták, hogy válasszak valami kisebbet, így kötöttem ki a fuvolánál. Dianához hasonlóan a Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskola után a lembergi zeneakadémián tanultam. Három évvel ezelőtt fejeztem be a mesterképzést.
El sem tudom képzelni az életem zene nélkül.
Van egy kétéves kisfiam, néha már ő is mondja, hogy elég lesz, anya. Számunkra a zene inkább hobbi, mint munka.
A lányok arra a kérdésre, hogy mi tartja őket itthon, egyszerűen csak annyit feleltek: nem mehet el innen mindenki.
Minket itt tart a család, a szülőföld, az Isten.
Simon Rita
