Napokon át kétségek közt tipródtam. Álmatlan éjszakákon pedig csak azt latolgattam, lesz-e elegendő képviselőjelölt az elnökválasztáson. Mert lássuk be, a demokrácia diadala (kizárólag ilyen és ehhez hasonló szóösszetételek illenek e jelentős eseményhez) nem lenne teljes, ha nem dúskálhatnánk az országmegváltó héroszokban, s nem válogathatnánk köztük, mint vak az üres boltban.
Aztán jött a megnyugtató hír: a választási bizottság negyvennégy jelöltet talált megfelelőnek. (Vajon mi hány esetében gondoljuk majd ugyanezt a szavazófülke meghitt magányában?) 44! Ez azért impozáns létszám. Meggyőződésem, ezzel világviszonylatban is az élmezőnyben vagyunk. Mindenesetre előkelőbb pozíciót foglalunk el, mint az egy főre eső nemzeti jövedelmek vagy az átlagbérek összevetésében.
Az is reménykeltő, hogy van Ukrajnában negyvennégy olyan személy, aki megengedheti magának a nem olcsó játék luxusát. Hisz a regisztrálás egyik feltétele szerint a jelöltnek az induláshoz 2,5 millió hrivnyás kauciót kell letétbe helyezni. Igaz, ez a pénz nem vész el, de mégiscsak le kellett perkálni. Gondoljunk bele, ez is a demokrácia fényes bizonyítéka. Hisz azt jelenti, hogy Ukrajna bármelyik átlagpolgárából lehet, ha nem is államfő, de elnökjelölt. Ehhez – a népjólét magasába emelt jelenlegi minimálbért alapul véve – röpke ötven évet kell takarékoskodnia (sem kaja, sem pia, de még egy ágyékkötő sem), s máris összejön a letét összege.
Nem tehetek róla– talán a hely és a körülmények szelleme sugallja – ahányszor nekiveselkedtem, hogy leírjam: kaució, elsőre az óvadék betűit ütöttem le.
Egyébként a kampány önmagában is kimeríthetetlen tárháza az emberi leleményességnek. Az egyik jelölt rózsával a kezében villog az óriásplakáton, s azt kérdezi: akarnak-e a hölgyek elnökfeleségek lenni. A házassági ajánlat alatt pontos elérhetőség. Ez nemcsak házasság-, hanem egyenesen választásszédelgés. Persze még mindig szimpatikusabb bohóság, mint a megannyi gazdasági fellendülést, jólétet, az ország ellenségeinek eltiprását harsogó politikai hirdetmény.
