A doktor úr először egy törött szárnyú gólya kapcsán került Kárpátaljára, és azóta is kiemelt érdeklődést tanúsít vidékünk ornitológiája iránt. Különös ember, akinek már gyermekkorában „toteme” lett a rétisas, mára pedig ő vált a jelképe Magyarország madárvédelme jelképévé. Mi több, e sorok íróját is beszervezte a madármentők sorába. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége dr. Déry János, a Hortobágyi Madárkórház vezetője.
− A budai kissrác élete milyen utat írt le, míg eljutott a Hortobágyi Madárkórház élére?
− Egy ideig ez az út nyílegyenes volt, amit nagyrészt az eltökéltségemnek köszönhettem. Még általános kisiskolás voltam, amikor egyszer azt álmodtam, hogy rétisas szállt le a kertünkbe. Az álom annyira eleven és éles volt, annyira megfogott, hogy szerintem akkor dőlt el, hogy én „madárdoktor” leszek. Azóta eltelt ugyan vagy negyven év, de mára valóra vált az álom és manapság bizony tényleg vannak rétisasok a „kertemben”. Az ehhez vezető utat viszont nagyon szisztematikusan, eltökélten jártam végig. Tisztába voltam vele, hogy nekem állatorvosi diplomát kell szereznem, és mindent ennek rendeltem alá. A diplomaosztót követően pedig azonnal megpályáztam a Hortobágyi Nemzeti Park állatorvosi állását, ami bizony nem volt valami népszerű a frissdiplomások között, de én tudtam, hogy ott a helyem.
− Elárulnád, miért ódzkodtak akkoriban a fiatal állatorvosok a romantikus Hortobágytól?
− Képzeld el, hogy huszonéves fiatalként olyan helyen dolgozol, ahol nemhogy disco, de még televízió sincs! Nincsenek utak, elektromosság, nincs mobiltelefon! Nincs semmi, csak a puszta a maga végtelenségében, a ménessel, a racka-nyájjal, a szürke marhákkal. Akár hiszed, akár nem, évekig lovon járva láttam el a kerületemet, mert ott és akkor csak a hátasló volt az egyetlen reális közlekedési eszköz. Mára ugyan sokat „modernizálódott” a Hortobágy, de azért a Nemzeti Parknak ma is vannak olyan részei ahová ”autó be nem teheti a kerekét, és a térerőt hírből sem ismerik”.
− Aztán madarakat kezdtél gyógyítani…..
− Igen, és ezzel kezdődtek a problémák. Folyamatosan meg kellett küzdenem a miértekkel: miért műtök meg madarakat, miért segítek sérült madarakon, miért éri ez meg nekem. Miért, miért, miért… Sokszor jobban belefáradtam a sok miértbe, mint a tényleges munkába, de idővel sikerült legyőzni az emberek és hivatalok meg nem értését és a Hortobágyi Madárkórház azzá lett, ami ma.
− Miért? Ma hol tart?
− Tessék, már te is jössz a miértekkel, no de a lényeg. Évente rohamosan nő a kezelt madarak létszáma. Tavalyelőtt például 1700 „páciensünk” volt, tavaly pedig már 2355. A hortobágyi kórház és rehabilitációs részleg mellett ma már Szentendrén Budapesten és Nyíregyházán is működik mentőállomásunk, és mintegy 200, hozzád hasonló, elkötelezett önkéntes segíti a munkánkat, de ami a legfontosabb: sikerült legyőzni a kezdeti értetlenkedést. Az emberek elfogadták és megértették, hogy jó dolog segiteni a sérült madarakon. Mi több, mára megjelentek az utánzóink is, de a madárbarátok tudják a Hortobágyi Madárkórház az a hely, ahol igazi segítséget kaphatnak a sérült szárnyasok.
− Félve kérdem, ennyi elfoglaltság mellett mivel töltöd a szabadidődet?
− Nincs szabadidőm, de nagy szerencsémre a hobbim a hivatásom, tehát nem is érzem szükségét más elfoglaltságnak.
− Sportolni viszont biztosan sportolsz, mert irigylésre méltóan jó a kondíciód?
− A kondimat főképp az életmódomnak köszönhetem, de mint mondtam, amikor a nemzeti park állatorvosa voltam, akkor komolyan lovagoltam. És ezt a lovaglást ne úgy képzeld el, hogy szép tavaszi napsütésben kimegyünk egy kicsit ügetni-vágtázni. Nem, én esőben-sárban, porban-kánikulában, hóban-fagyban a nyeregkápára felszíjazott orvosi táskákkal jártam az aklokat meg a gulyaistállókat. Egy évszázaddal ez előtti életformába csöppentem bele. Manapság viszont, ha tehetem, egy, viccesen „Hortobágy-fitness”-nek nevezett sporttal foglalkozom − a karikás ostor forgatásával. Ezen lehet nevetni, de aki kipróbálta az „igazi”, ló- vagy szürkemarha-bőrből font, drótcsapójú hortobágyi karikást, az belátja, hogy a kezeléséhez nagyon komoly szem-kéz koordináció, erő, ügyesség és egyensúlyérzék szükséges. Szerintem 5 perc gyakorlás ezzel az ősi fegyverrel felér egy félórás fitness-edzéssel, mert a sarkától a csuklójáig átmozgatja az ember minden izmát.
− A magyar hiedelmekben kiemelt szerepet játszanak a madarak. A kuvik közismert „halálmadár”, a szarka vendéget jelez, a gólya gyerekáldást fuvaroz, és még folytathatnám. Te hiszel a babonákban?
− A madaras hiedelmekben nem. Viszont ha valamit otthon felejtek, nem fordulok vissza. Ha törik, ha szakad, megoldom a dolgaimat nélküle, mert én a küszöböm még egyszer át nem lépem úgy, hogy előtte a tervbe vett munkám el nem végeztem volna.
− Ha most örökölnél egy hatalmas földterületet, mondjuk vagy 20 ezer hektárt, mihez kezdenél vele?
− Biztos, hogy egy nemzeti parkot hoznék rajta létre, hiszen a Kárpát-medencében, mindegy, hol van az a 20 ezer ha, biztos van rajta néhány olyan növény és állatfaj, ami csak itt őshonos és megérdemli a fokozott védelmet.
− Ha megtehetnéd, mit kívánnál a jó tündértől?
− Szemtelen ember vagyok, ezért azt, hogy ezentúl minden kívánságom teljesüljön.
− Úgy látom, jó humorú ember vagy. Van kedvenc vicced?
− Nincs. Mindig a szituáció adja, hogy min tudok jót kacagni.
− Ha így folytatod, néha úgy elküldenélek egy lakatlan szigetre. Oda vajon kit vagy mit vinnél magaddal?
− Csakis a barátnőmet, mert férfiként félember vagyok nélküle.
− Aztán Balázs fiad meg gürcölhetne helyetted, míg te, oldaladon a barátnőddel kókusztejet szürcsölgetve gyönyörködnél a trópusi madarakban?
− Valaki legalább továbbvinné az életművem. Viszont a viccet félretéve: Balázs fiam ugyan nem állatorvos, hanem agrármérnök, de mára gyakorlatilag a jobb kezem. Szóval lesz, aki továbbviszi a Hortobágyi Madárkórház ügyét akkor is, ha én már végképp kiöregedtem.
Matúz István
