Juhász László öt éve foglalkozik tetoválással. Pénzkeresés céljából vágott bele, és a legszerencsésebb embernek tartja magát, mert azzal foglalkozik, amit igazán élvez. Művészi elképzeléseit nem csak bőrén, papíron is megvalósítja.
– Gyerekkorod óta felfigyeltek a rajzolás iránti hajlamodra.
– Amióta ceruzát tudok fogni a kezembe, rajzolgatok. Az anyai nagybátyám, Molnár Sándor, többek között festő. Ő tanított néhány tudnivalót a grafikáról – kezdi beszélgetésünket a harminc éves fiatalember. – A gimnáziumban a nevelő és énektanárnő állandóan lemosatta velem a rajzaimat az asztalról. A végén már szigetelő szalaggal ragasztottam le, hogy ne tudják túl könnyen eltüntettetni velem, persze ezzel is csak magamat szívattam. A gimnázium végére szüleim unszoltak, hogy menjek az ungvári képzőművészeti szakközépiskolába.
– Azt mondják, a művészetből nem igazán lehet megélni, neked mégis bejött.
– Úgy gondolom, nálamnál szerencsésebb ember ritkaság. Eleinte csak pár portrét rajzoltam, farkasembert, szuperhősöket találtam ki, nem is gondoltam volna, hogy ezekkel kezdhetek valamit. Erre tessék, most álomvilágban élek, alig várom, hogy jöjjek dolgozni, mert itt azt csinálhatom, amit szeretek.
– Azután vágtál bele igazán, hogy megszületett a kislányod.
– Pestről hazaköltöztünk Kárpátaljára, de itthon nem igazán volt munkahely. Benzinkúton dolgoztam egy hónapot, közben fát faragtam, gravíroztam. Parasztgyerek létemre szinte mindenhez értettem, mondtam, bármit elvállalok. Elmentem egy napra édesapámmal építkezésre. Na és hogy van nálunk Kárpátalján? Dolgozol, elered az eső, de te csinálod tovább… Elmegy az áram, akkor kézzel kevered tovább a betont…
Egy ilyen nap után, amikor fizetésképp 100 hrivnyát kerestem , azt mondtam apámnak, köszönöm, de ez így pont elég volt.
Inkább elmentem hétvégenként nagyvőfélynek, mivel azzal is foglalkoztam 5 éven keresztül. Közben nekiláttam a tetoválásnak is, lassan már mindennapra jutott vendég, majd kaptam egy ajánlatot Pesten. Két szalonban is dolgoztam egymás után, aztán nyitottam egy saját kis műhelyt. Másfél éve viszont kint élünk Németországban. A Stuttgart melletti községben nagyon jól beilleszkedtünk. Amióta itt vagyok hatalmas fejlődésen mentem keresztül művészi szinten. Nem kell sietnem, nyugodtabb az életem, életünk a családdal.
– Díjazták az alkotásaidat.
– Tavaly részt vettem több tetováló expón (kiállításon), ahol a környék mesterei megmutatták, mit tudnak.
Az idén másodszor is sikerült elhoznom a legjobb fekete-fehér alkotásért járó díjat. A realista stílusban is engem ítéltek a legjobbnak.
Ez nagy elismerés számomra. Én viszont általában elégedetlen vagyok a munkáimmal, mindig észreveszek valami apró hibát, tudom, hogy másképp is lehetett volna, holott a vendég fantasztikusnak találja. Nekem a türelemmel van a legnagyobb gondom, a részletek kidolgozására néha több időt kellene szánnom. Rengeteg takaró tetoválást készítettem már, a főnököm szerint ebben nagy szakértő vagyok. Az ő testén is eltüntettem egy régi tetoválást az újjal, szinte észre se lehet venni, olyan jól sikerült. Azóta mindenkinek azzal példálózik. A környéken nem sok echte német tetováló van, inkább olaszokkal, oroszokkal és magyar mesterekkel találkozom. Mi visszük a prímet.
– Rajtad sincs már sok szabad hely.
– A főiskolás barátom, Rozgonyi Pál kezdte az őrületet egy házilag készített géppel, és én az elsők között feküdtem a keze alá. A hátam tele van, a két karom, a mellkasom és a két lábam a térdemig szintén. A hasam alatt van egy szmájli. Nem tudom, mikor lesz elég, annyit tudok csak, hogy a fejemet „tisztán” hagyom.
– Hogyan lehet elrontani a tetkókat?
– Maximum 5-6 órát dolgozom egy nap, rövid szünetekkel. Iszonyatosan kell koncentrálni, ez a munka teljesen elfáraszt, agyilag zokni leszek a nap végére. Ki kell tapasztalni, hogyan reagál a bőr, oda kell figyelni, hogy a gép beállításai helyesek legyenek, milyen mélyre kell engedni a tűt, illetve milyen típusú tűt kell használni. Általában 5 fajtával dolgozok. Rá kell jönni hogyan kell hígítani a festéket, hogy szép árnyalatokat készítsünk stb.
– Mi volt a legextrémebb tetkós kérés?
– Nem szeretem, amikor ízléstelen dolgokat rendelnek tőlem. Szerencsére elkerülnek az „őrültek”. Nem jellemző, hogy kirívó mintákat kérnének, inkább az életkor az, ami meglepő.
Van egy itteni 60 év körüli vendégem, akinek már kivarrtam a két karját, a teljes mellkasát és a hasát, most kezdjük a hátát.
Csak indián témákkal nyomja. Nagyon jópofa, bírom az öreget. Van egy hetvenéves mami is, akit néha varrogatok. Ő most kezdte.
– Ha valaki tetkót szeretne, akkor mit kell tudnia?
– Aki gondolkodik azon, hogy akar-e tetkót, vagy sem, az inkább ne is varrattasson. Ha tetoválást akarsz, akkor azt határozottan el kell dönteni, nincs bizonytalanság, mert akkor nem fogod szeretni. Ha felvarrtad, elégedettnek kell lenned vele.
Éppen ezért a tetováláson soha nem szabad spórolni, mert utána majd bosszankodhatsz, hogy elcsúnyították a testedet.
Olyan művészt kell választani, aki a legpontosabban képes megvalósítani az elképzelésedet. A minőséget viszont meg kell fizetni.
– Mi ad ihletet?
– A feleségem azt szokta mondani, mindig akkor ülök le rajzolni, ha valami bajom van. Ez igaz. Az ember rengeteg mindent átél, aztán feldolgozza, és a gondolatokat papírra veti. Ez esetben rajz formájában. Régebben írtam néhány sort a művekhez, hogy azok is értsék, akik nem látják át. Az én képeim televannak szimbólumokkal.
Domonyi Erikkel szerencsésen összeakadtam. Ő verseket ír, amelyek annyira jók, hogy engem is gondolkodóba ejtettek, és kedvet kaptam az illusztrálásukhoz.
Azóta is ezen dolgozunk. Nemrég két hét alatt tíz darab grafikát készítettem el. Ez sokkal nehezebb, mint lemásolni vagy kitalálni egy figurát, itt a versek mély mondanivalóját, hátterét kell papírra vetni, amit néha nehéz megfogni. De remélem, majd ha a közönség láthatja, akkor érteni fogják, és remélem nem is olyan sokára ezt Kárpátalján is bemutathatjuk!
Simon Rita
