Manapság, annak ellenére, hogy a történelmi (s vele együtt a dialektikus) materializmus egyeduralma a világnak ezen az ideológiáktól gyötört, izmusokkal összezavart szegletén is háttérbe szorult, a posztszovjet valóság csapdájába került polgárok hajlamosak mindent az anyagi javakkal, pontosabban azok hiánya mindent determináló tényével összefüggésben mérlegelni, megítélni, elfogadni. Így aztán az annyira irigyelt és áhított nyugati értéket is csak ezen a síkon érzékelik és értékelik.
Ennek egyenes következményeként minden, ami nem konvertálható pénzre, háttérbe szorul. Pedig nem csupán a moralisták vesszőparipája az, hogy a materiálisnál jóval fontosabb értékeink is vannak. Ezt bizonyítják történelmünk ihletett pillanatai, katartikus eseményei is.
Forradalmaink, szabadságharcaink sorra fegyverletétellel, megtorlással végződtek. A fentebbiek szellemében fogalmazva: nem voltak kifizetődőek. És mégis! Még a legföldhözragadtabban gondolkodók, a haszonelvűséget minden felettinek tudók is elismerik, ezek a küzdelmek nem voltak hiábavalók, hisz új társadalmi, gazdasági alapokat teremtettek, megnyitották az utat a fejlődés előtt.
Persze ennél jóval többet is köszönhetünk a kurucoknak, a márciusi ifjaknak, a pesti srácoknak. Azt, hogy megmaradtunk magyarnak, népből nemzetté lettünk, magyar nemzetként határozhatunk sorsunkról. Olyan szellemiséget, mely nélkül múltunk legfeljebb megélt idő, jelenünk vegetálás, jövőnk fikció lenne. Nem lennének támpontjaink, nem tudnánk, hogyan vívjuk meg aktuális hétköznapi csatáinkat.
Mindehhez kevés az anyagi biztonság. Ki kell vívnunk, meg kell védenünk a lélek szabadságát. Mert ha ezt elmulasztjuk, semmissé tehetik elemi jogainkat, elvehetik nyelvünket, betilthatják gondolatainkat, megfoszthatnak hitünktől.
A szabadság eszméjét hirdetve el kell érnünk az eszme szabadságát, azt, hogy ne eszköze, hanem formálója legyünk a történelem nekünk rendelt sóhajtásnyi pillanatának.
Itt az idő…
