Azok, akik Freddie Mercury dalain nőttek fel, bizonyára tudják, hogy a Queen rockegyüttes frontembere biszexuális volt, AIDS-ben halt meg.
A minap megütötte a fülemet egy rövid felvetés: miért beszélünk annyit a homoszexuálisokról? Nem hinném, hogy számbelileg többen vannak, mint más „más” emberek, mégis nekik megkülönböztetett figyelem jár, már-már reklámozzuk őket.
Többnyire azok beszélnek róla, akik tiltakoznak ellene. Miért? Próbálták már azonos neművel? Addig önök sem lehetnek biztosak abban, hogy nem a saját nemükhöz vonzódnak…
Nos, mivel mostanra biztosan minden ultrakonzervatív olvasót elijesztettem, a maradék nyitottfülűekhez szólok.
Meglepő, de igaz: manapság menő „másnak” lenni.
Egyszerűbb lenne nem megjátszani, csupán felvállalni önmagunkat. Felszabadult elmével képesek lennénk újat alkotni. Hiszen mindenki egyedi, hordoz valamilyen különleges adottságot, tehetséget, amit kibontakoztathat.
Ha az elfogadásról van szó, abszolút liberális vagyok.
Vallom: ne ítélj, hogy ne ítéltess.
Valóban meg tudjuk ezt állni? Nehéz elkerülni a szemforgatást, amikor szembe jön velünk egy, enyhén fogalmazva, nem mindennapi figura. Nem mondom, hogy be kell hódolnunk előtte, azt meg végképp nem hiszem, hogy követnünk kellene mindenféle hirtelen felindulásból született, olykor teljesen meggondolatlan irányzatot, de tény, semmi közünk ahhoz, ki hogyan valósítja meg önmagát. Amíg nem próbálják ránk erőltetni az elképzeléseiket, addig egyikükkel sincs gondom.
Ahogy sajnáljuk, és próbálunk toleránsak lenni a szellemi és testi fogyatékosokkal, úgy megértőnek kellene lennünk a hedonistákkal, biszexuálisokkal, alkoholistákkal, latin szappanopera-függőkkel szemben is. Az nem ugyanaz, gondolhatja az olvasó! Mégis, higgye el, nem a mi dolgunk megítélni másokat.
Vagy mégis? Véget ért a Bohém rapszódia dal. Elbizonytalanodtam. A Ki akarok törni (I want to break free) címűt már meg sem hallgatom. Inkább sietek, mert épp jön ez a jellegzetes szagú, fura sötétbőrű szomszédom. Még a végén egyszerre érünk az ajtóhoz, és köszönni kell…
