Holnap ünnepli a világ – már amennyiben szembesülve a tényekkel okot talál az ünneplésre – a víz világnapját, barangoljunk hát kissé e téma ösvényein.
Elsőnek rögtön ott van a túlélés első szabálya, mely szerint egy átlagos fizikumú ember számára 3 perc levegő nélkül, 3 nap víz nélkül és 3 hét élelem nélkül – halálos. Igen, mindössze 3 nap kell hozzá, hogy a mérsékelt égövön a víz hiánya végzetes károsodásokat okozzon szervezetünkben, de valami miatt mégsem tudjuk érdemben megbecsülni e megújhodó, de korántsem végtelen természeti erőforrásunkat. S említsük meg a meglehetősen komor tény, mely szerint
Földünk teljes vízkészletének mindössze 1 százaléka alkalmas emberi hasznosításra, miközben az egyik legfontosabb természeti kincsről van szó.
Jó negyed százada Balogh János ökológus professzor (az idősebb nemzedéknek talán még mond valamit a filmsorozata, A napsugár nyomában) úgy nyilatkozott, hogy a következő háború(kat) nem aranyért és olajért fogja fajunk megvívni, hanem a vízért és kenyérért. Az öregúr váteszi képességekkel kellett rendelkezzen, mert mára a jóslata valóra vált. A nap mint nap tapasztalt európai migrációs válság mögött ugyanis egyértelműen a közel – keleti és észak – afrikai vízhiány generálta társadalmi válság áll.
És miért válik a vízhiány ilyen rettenetes kényszerítő erővé? Nos, engedjék meg, hogy egykori tankönyveimet idézzem.
Ezek szerint 1 csésze kávéhoz 140 liter, 1 kg búza megtermesztéséhez 1000 liter, 1 kg marhahús előállításához pedig nem kevesebb, mint 13 000 liter víz kell!
Őrjítő és elképesztő adatok, melyekkel ugyanakkor nem lenne semmi probléma, hiszen az említett mennyiségek nem úgy kerülnek felhasználásra, mint a szén vagy az olaj.
A mezőgazdasági és ipari vízszükséglet teljes egészében visszaforgatható lenne az ökoszférába, ám ez sajnos nincs így. Korunk rettenetes pestisei, a profitéhség és az azt fenntartó, ész nélküli hedonista fogyasztás, valamint az emberi közöny megvívták harcukat a vízfelhasználás csataterein és bizony nyerésre állnak. Mert hiszünk olyan matematikai abszurdumoknak mint az úgynevezett „fenntartható fejlődés. E két szó ugyanis új kommunista kiáltványként járja be a tömegkommunikáció minden zegét-zugát, miközben arról azért igyekszünk nem tudomást venni, hogy véges erőforrások mellett nem lehet megvalósítani a végtelen fejlődést.
Hitegetjük magunkat közgazdasági és ökológiai tündérmesékkel, mert a mesékben jó dolog hinni. Azokban a végén mindig győz a jó. Ám sajnos nem mesevilágban élünk. Erre pedig a legjobb példa vizeink mikro műanyagokkal történő szennyezettsége.
A Tisza felső szakaszának mikro műanyag szennyezettsége mára több százszorosa a Duna ausztriai szakaszán mért eredményeknek, de még a Rajna erősen iparosodott szakaszainak értékeit is meghaladja.
Nem kell zseninek lennünk, hogy rájöjjünk: a köbméterenkénti 62,5 -es értékért (ez a mutató a Duna ausztriai szakaszán 0,3, a Rajna legszennyezettebb részein pedig 15-20) Kárpátalja a felelős. A régió, ahol nemzeti sport a szemét folyókba hordása, hiszen az áradás úgyis elviszi a mocskot. Ja, hogy ahová viszi, ott is emberek élnek? Á, az nem számít, hiszen ma mindenki csak magára gondol, bár azért vannak reménykeltő kezdeményezések.
Én e téren már nem hiszek a politikusoknak, álljanak bármely zászló alatt, nem hiszek a gazdasági szakembereknek, mert ők is csak a piacról élnek, és egyéni érdekeikért harcolnak, nem hiszek az ökológusoknak és természetvédőknek sem, hiszen az öko-terroristákon kívül szinte valamennyien a nagybetűs HATALOM zsebében vannak, a terrorizmus meg semmire sem szokott megoldás lenni.
Hiszek viszont az új „Gyermekek Lázadásának” ( a 70-es években hasonló mozgalom söpört végig az USA-n a kiirtásra ítélt musztángok megmentéséért, amit Gyermekek Lázadásának nevezett el a sajtó).
A kisdiákok azon kezdeményezésének, mi szerint fel szeretnék kelteni a felnőttek szunnyadó lelkiismeretét, hiszen a nagy bajok, a már említett vízért és kenyérért zajló globális fegyveres harc, előre láthatóan a mai tizenévesek felnőttkorában fognak majd kitörni.
A játék az ő bőrükre megy, és ezt a mai 10-14 évesek hamarabb felfogták, mint a politikusok, akiknek ma Párizstól Stockholmig, Hongkongtól Los Angelesig szembesülniük kell a következő generáció szavával.
Hiszek az alulról jövő kezdeményezésekben, mert magam tapasztaltam, hogy
a Tisza tiszapéterfalvai szakaszán valaki szemetes zsákokat szögezett a nagy fűzfák oldalára, hogy az üres üvegeket és flakonokat oda rakják a piknikezők, ha már felvinni restek.
Mikro reakciónak tűnhet, de legalább valaki önnön lehetőségeihez képest cselekedett.
Hiszek továbbá a szabad sajtóban, melynek kutya kötelessége (lenne) minél gyakrabban és minél hangosabban szembesíteni minden polgárt az ökotudatos viselkedés fontosságával.
És végül hiszek az ember alapvető értelmében, mely lehozott bennünket a fáról és lehetővé tette, hogy annak a koponyánkban elhelyezkedő, cirka 2,5 kilós szövetcsomónak a segítségével bármit létrehozzunk a Földgolyón.
E bármi pedig tényleg „bármi” lehet. Akár édenkert, vagy akár pokol…..
Matúz István
