Az oktatási miniszter és a vele egy követ fújók azzal magyarázzák iskoláink elukránosítását, hogy a magyar gyermekek nem ismerik az államnyelvet, és emiatt nem fognak boldogulni az életben. Ezért kell a ma még csak tervezet formájában létező nyelvtörvényben is szabályozni azt, milyen nyelven beszéljünk, hogyan oktassák iskoláinkban a felnövekvő nemzedékeket.
A sorsukért aggódók persze elfelejtik, hogy például az ország vezetőinek utódai szinte kivétel nélkül külföldi elit iskolákban, egyetemeken okosodnak. S hogy későbbi pályafutásukat hol képzelik el, mely országban építenek majd karriert, nem nehéz megjósolni. Persze nem lehetetlen, hogy egykor majd szülőhazájukban érnek el sikereket. Ez a lehetőség sem példa nélküli. Na de térjünk vissza a mi magyar gyermekeinkre, akiket erővel akarnak rábírni az ukrán nyelv megkedvelésére, a mi szép anyanyelvünket pedig a konyhába száműznék.
Nos, azt soha senki nem vitatta, hogy ismerni kell az államnyelvet. Elvégre ez másutt is így van. A kérdés csak az, miért a mi gyermekeink nyelvtudásával vannak kiakadva egyesek? Minap akadt kezembe a Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet felmérése az ukrajnai állampolgárok nyelvhasználatáról. Az adatok eléggé elgondolkodtattak. A tájékoztató szerint ugyanis Ukrajna lakosságának alig 46 százaléka használja az ukrán nyelvet a magánszférában, amikor a családtagokkal, rokonokkal, barátokkal beszélget. A csak ukránul megszólalni hajlandóak aránya ennél is kisebb: mindössze 32,4 százalék. A lakosság közel egyharmada pedig csakis oroszul hajlandó társalogni, mivel azt tartja anyanyelvének.
A fentebbi számok alapján nagy biztonsággal levonható a következtetés: a kisebbségi nyelvek visszaszorításával aligha megoldható az ukrán felvirágoztatása. Ehhez nem a nemzetiségek asszimilációján, hanem az ukránok anyanyelvhasználatának népszerűsítésén keresztül vezet járható út. Azaz, ez esetben is érvényes az igazság: nem a rombolás, hanem az építkezés a célravezető.
