Van annak vagy három esztendeje, mikor magyarországi, tunéziai, kanadai, ausztriai és persze kárpátaljai magyar vadászok jöttek össze a Tiszaháton egy kis közös mulatságra. Mint ahogy ez ilyenkor illik, a bográcsokban rotyogva főtt a pörkölt, a nyárson szépen pirult egy hősi halált halt süldő, és bizony a borospoharak is koccintásra emelkedtek. Jobban mondva emelkedtek volna, mert a gesztus kezdetén egyszer csak magyar nóta dallamai csendültek fel, majd beperdült a társulat elé két jóbarátom, Kádár Sándor és Marozsi László lánya és fia. A két gyerek – Vivien és Milán – a Kokas Banda muzsikájára olyan csárdásba kezdett, hogy még Khaled Fethui tunéziai vadásztársam is elkezdte fütyülni a szatmárit. Az idő telt-múlt, és a két táncos lábú fiatal is járta a maga útját. Ez az út pedig alaposan ki volt kövezve sikerekkel, bár Milán ma már a Tiszapéterfalvai Református Líceum diákjaként szerez dicsőséget iskolájának és tanárainak.
– Ne tessék túlozni – mosolyodik el a fiatalember – , hiszen ma a tanulás miatt azért egy kicsit visszaszorult a tánc. Nehéz a kettőt összeegyeztetni, de azért néha sikerül.
– Ne szerénykedj, hiszen nemrégiben is taroltatok Viviennel és még a verebek is azt csiripelik, hogy azért a köztudomásúan szigorú értékrendet valló líceumban is egész jól helyt állsz….
– Jól tetszik tudni, hiszen 2019. márcus 9-én Nyíregyházán, „A Kárpát-medencében élek” című országos szóló táncversenyen páros szóló kategóriában a bökönyi tánccsokrunkkal első helyezést értünk el, hagyományőrző kategóriában szintén első helyezettek lettünk a viski csárdással. Szóló férfitáncban pedig a nagyecsedi verbunkomat ismerte el különdíjjal a zsűri.
2018-ban a Dunán innen, Tiszán túl megmérettetésen aratott sikert a viski csárdásunk, hiszen a versenyen ezüst minősítést kapott a produkció.
Pár hónap múlva Nagyecseden lett különdíjas az ecsedi verbunk és csárdás. Szóval ezek a táncok már igen jól „működnek”. Emellett pedig egész jól megy a tanulás is, ami fontos, mert egyszer szeretnék orvos lenni.
– Mikor kezdted a néptáncot?
– Még az óvodában. Olyan 4 éves lehettem, amikor Kokas Erzsike, aki jelenleg is a tanárom, tartott az édesapjával egy táncbemutatót. Akkor valahogy megtetszett a dolog és jelentkeztem táncoktatásra. Eleinte persze nem táncot, hanem népi gyermekjátékokat tanultunk, hogy meg legyen az alap a mozdulatokhoz, de később egyre jobban elkapott a ritmus. Eleinte Tóth Emíliával voltam párban, de Emília elkerült tőlünk, így jött Vivien, akivel már rengeteg díjat nyertünk.
Igaz, fél évig nagyon nehéz volt, mert keserves egy új partnert megszokni. Néha még bokán is rúgtuk egymást, de mostanra nagyon jó párost alkotunk, amit az eredményeink is mutatnak.
– A testvéreid is táncolnak?
– Vanessza, a kishúgom még kicsi a tánchoz, Ábel öcsémet meg, bár jó táncos lenne, inkább a foci érdekli.
– Van valamilyen álmod, amit feltétlen el szeretnél érni a néptáncban?
– Kokas Erzsike, a tanárunk azt tartja, hogy mindig az előttünk álló feladatra kell koncentrálni.
Ezért most a Dunán innen, Tiszán túl idei fordulójára készülünk. Nagyon szeretnék döntős lenni és jól szerepelni.
Az is igaz viszont, hogy nagy álmom kipróbálni tudásunkat a Fölszállott a pávában. Remélem, egyszer oda is eljutunk.
Matúz István
