Egy öreg barátom szerint az erdész nem elsajátítja a szakmáját, nem „kitanul”, hanem keletkezik. Keletkezik, mint a folyómedrek és lápok, mint a hegyek sziklaormai és mint a tengerek fövenye. Mert bizony amit az erdészeti iskolák megtanítanak az csak alap, amire még sok minden ráépül az évek során, és legalább annyi le is kopik a hivatalos tudományból.
Szóval erdésszé válni nem egyszerű. A folyamat éveket, de nemritkán egy teljes életet vesz igénybe, és pont a zöldkalaposak azok, akik sosem lesznek készen, hiszen az erdő – és vele az erdész – úgy változik mint a humánkörnyezet. Azonban minden erdész életében vannak jeles pillanatok, mikor egy percre leeresztik a jelölő kalapácsot, félrerakják a szolgálati flintát, töltenek egy pohár bort és visszapillantanak a múltra.
Ilyen pillanatnak lehetett részese lapunk krónikása is, amikor a salánki Ági László, a Nagyszőlős Járási Állami Erdőgazdaság igazgatója megkapta országunk legmagasabb szakmai elismerését, az Ukrajna Érdemes Erdésze kitüntetést.
Mivel pedig az ünnepi pillanatok olyanok, hogy meghatványozódnak, ha megosztjuk őket, rövidesen a 94 esztendős Kovács Zoltánnál, Laci barátom szomszédjánál – aki még 1983-ban vehette át a Az USZSZK Érdemes Erdésze kitüntetést – kötöttünk ki. A dolognak ráadásul külön pikantériája, hogy az utánpótlás szinte Zoli bátyánk szeme előtt lépett az erdei ösvényekre a Hömlőc lejtőin. Az „öreg” viszont csak legyint, ha a múlt kerül szóba.
– Nem szeretek dicsekedni – kezdte –, hiszen csak a dolgomat tettem. Persze akkoriban más világ volt.
Az erdészeket sokkal jobban megbecsülték, tisztelték. Igaz, még nem volt külön ugocsai erdőgazdaság, hanem Huszthoz tartoztunk, de azért sok mindent sikerült önállóan elérni. 1971-ben ott voltam a Budapesti Vadászati Világkiállításon, majd az ott tapasztaltak alapján ’72-ben elindítottam a salánki fácántelepet. Kerülő utakon, akkor csúcstechnológiának számító COCOM-listás (a szocialista tábornak nem értékesíthető technológiák listáját hívták a hidegháborúban COCOM-listának), teljesen automatizált olasz Viktória keltetőgépeket szereztem be. Átlag 12 ezer csibét keltettünk, de volt, hogy 30 ezret. Ugyanakkor a telep jó esetben is csak nullszaldós volt, no de nem minden a profit. Van, amit nem lehet köbméterben, kilóban, mázsában mérni és nekem ilyen volt a vadászat és a vadgazdálkodás is.
– Hogy él mostanság?
– Elvagyok, csak sajnos a hallásom nagyon megromlott, de különben – és itt egy leírhatatlanul csibészes kacsintást képzeljen el – Az étvágyam kitűnő és még egy-egy pohárka konyakot is szívesen megiszom. Különben meg, ha jót akarsz, akkor ne az egészségem kérdezd, hanem inkább adj egy ollót, hadd vágom le a kollégám-utódom szakállát! Hogy valaki 49 évesen ekkora dudvát neveljen az állán, az nekem rettenet. Hát mit fognak szólni a lányok? Végtére én az ő korában bizony még megnéztem egy-egy mutatósabb menyecskét, no de nem is volt ilyen 20 évet öregítő „próféta-szakállam”. Én még most is megborotválkozom-rendbeszedem magam, mert az erdésznek minden körülmények között adnia kell magára.
– Öreg mesterem-mentorom persze viccel – veszi át a szót a frissen kitüntetett Ági László –, hiszen jól tudja, hogy nálam a menyecskéknek és széplányoknak már rég leáldozott. Két nagyfiú és egy hamarosan férjhezmenő leánygyermek apjaként nem igazán célom tetszeni a szebbik nemnek. Ráadásul a feleségem úgysem a szakállam szereti, hanem engem, a többi meg nem számít.
– Te hogyan indultál el az erdei utakon?
– Nehezen és kacskaringósan. A Huszti Erdészeti Technikum befejezése után ugyanis rögtön a Munkácsi Erdőgazdaságba küldtek dolgozni. Pár hónap múlva viszont jött a szovjet hadsereg behívója, Murmanszk meg a tengerészgyalogság. Mire meg levetettem a mundért, arra jöttem haza, hogy az örökösnek gondolt birodalom felvette a néhai nevet, és a romokon kéne valamit kezdeni magammal. Pályafutásom a Zoli bátyánk által már említett fácántelepen kezdtem a lehető legalacsonyabb beosztásban – éjjeli őrként. Később erdész lettem a Hömlőc hegyen és végül csak ’97-ben kaptam a diplomámnak megfelelő beosztást, amikor erdőmester, vagyis körerdész lettem. Mindezzel párhuzamosan viszont a Lembergi Erdészeti Egyetemen tanultam is, ahol ’98-ban diplomáztam és megkaptam az erdőmérnöki címet.
Végül 2010-ben lettem a Nagyszőlősi Járási Állami Erdőgazdaság igazgatója, és idén kaptam meg az Ukrajna Érdemes Erdésze címet, viszont a katedrához továbbra sem lettem hűtlen, hiszen mindmáig mindkét oldalán jelen vagyok.
– Kifejtenéd ezt egy kicsit bővebben?
– Egyrészt tanítok egykori iskolámban Huszton, másrészt a doktorimon (PhD) dolgozom. Ezenkívül a Soproni Erdészeti Egyetemen, vadgazda-mérnöki szakon tanulok.
Ott hamarosan MSc fokozaton diplomázom, diplomamunkám pedig az afrikai sertéspestis ukrajnai terjedését veszi majd górcső alá.
– Mindezt még felsorolni is sok. Most már értem, miért kaptad meg a kitüntetést, de mit éreztél, amikor átvetted az elismerést?
– Azt, hogy egyáltalán nem én kaptam meg az Ukrajna Érdemes Erdésze címet, hanem a teljes kollektívám. Tudod, nálunk nagyon fontos, hogy a főnök-beosztott viszony oda-vissza jól működjön. Ha nincs meg a kellő összhang az igazgatótól az utolsó erdőőrig, akkor megette a fene az egészet. Ebben a szakmában majdhogynem katonásan szigorú alá-fölé rendeltségnek kell működnie, de ugyanakkor az igazgató utasításait teljesítőknek nem vakon kell engedelmeskedniük, hanem érteniük kell a miérteket.
Nekem szerencsém van, mert olyan kollektívát irányíthatok, ahol mindenki igyekszik a tőle telhető legjobbat nyújtani.
Ezért érzem úgy, hogy az elismerést nem én, hanem mi valamennyien kaptuk. Hiszen nélkülük én is csak egy lennék a sok ukrajnai erdészetvezető közül.
Matúz István
