Tény és való, Ukrajnában a vadgazdálkodás terén jelenleg a legkisebb probléma az, hogy egy terítékfotó hogyan van megkomponálva, a kalapunk (egyáltalán kalapot hordunk vagy baseballsapkát?) melyik oldalán viseljük a töretet vagy milyen gúnyát öltünk magunkra a vadászat során. E kérdések hallatán bizony a legtöbb ukrán vadász csak legyint és kijelenti: „ostobaság”. És kijelentésében sajnos némi igazság is akad, mert az országban, ahol mindmáig nincs működőképes vadászati lobbi, ahol a szakhatóság előszeretettel játszik kiskirályt (gondoljunk csak az éves nagyvad-licencek folyamatos késésére) az egyszerű közvadász rovására, ahol az orvvadászat és az illegális fegyvertartás törvényi szankcionálása a röhejes és vicc határán mozog – ezek a legkisebb gondjaink.
Azon sem árt elgondolkodnunk, hogy amíg mi, vadászok nem teszünk rendet saját házunk táján, és viselkedésünkkel, emberi hozzáállásunkkal, mentalitásunkkal ki nem érdemeljük a társadalom megbecsülését vagy legalábbis elfogadását, ezek a dolgok nem fognak megváltozni. Mindezt felismerve jutott arra a döntésre e sorok írójának egykori alma matere, a Huszti Erdészeti Koledzs, hogy az Ukrajna és V4-ek közötti természetvédelmi és erdőgazdálkodási együttműködés keretein belül vendégelőadónak meghívják Jánoska Ferencet, a Soproni Erdészeti Egyetem tanárát.
A tanár úr a tanintézmény diákjai – akiknek Ági László, az intézmény oktatója és az ugocsai erdészet vezetője biztosított szinkrontolmácsolást – ,valamint a kárpátaljai vadászati szakszemélyzet számára tartott nagysikerű előadást, majd kérdéseinkre is válaszolt.
– Miért tartja annyira fontosnak a vadászetika témakörét, mikor a vadgazdálkodásnak most éppen olyan súlyos problémákkal kell megküzdenie, mint az ASP, a klímaváltozás vagy az intenzív mezőgazdaság jelentette kihívások?
– A vadászat társadalmi megítélése Európa-szerte romlik, mert egyes társadalmi szervezetek és a média bizonyos szegmensei előszeretettel állítják be a vadászokat holmi vérgőzös kéjgyilkosoknak. Bizonyos politikai irányzatok pedig örömmel meglovagolják ezt a trendet és a vadászok iránti gyűlöletkeltéssel szereznek támogatottságot.
A klikk-vadász bulvármédia és a természettől egyre jobban elszakadó városi ember a vadászatban csak a kiontott vért szeretné látni és láttatni.
E rétegek ugyanakkor hajlamosak elfeledni, hogy a vadászok anyagi és erkölcsi áldozatvállalása nélkül ma jó esetben csak állatkertben látnánk például elefántot vagy oroszlánt.
Ha megengedi, ezt egy példával is alátámasztanám. Néhány éve nagy port kavart a zimbabwei Cecil oroszlán esete, „akit” egy amerikai fogorvos legális vadászaton, törvényes keretek között elejtett. Az illető pechjére Cecil telemetriás nyakörvvel volt megjelölve (ezt a sörény miatt nem vették észre) és a vadászterülettel szomszédos nemzeti parkban évek óta megfigyelés alatt állt. A bulvármédia persze az esetet azonnal véres kardként hordozta körbe. A vadász szinte bujdokolni kényszerült, mert szabályos keresztes hadjáratot indítottak ellene, ám a valóság sokkal árnyaltabb. Elsősorban tudnunk kell, hogy az adott országban már Cecil esetéig is több mint két tucat telemetriás nyakörvvel megjelölt oroszlánt lőttek ki törvényes vadászatokon, mégsem történt botrány. Palmer doktor (a vadász) kereken 50 000 dollárt fizetett a vadászatért, mely összeg kétharmadát kötelezően a vadászterület lakosságának megsegítésére kell fordítani, Cecil 13 éves volt, vagyis még 1-2 éve maradt (a legidősebb ismert „vad” oroszlán 15 évesen pusztult el) és természetes módon is elpusztult volna. Összegezve elmondhatjuk, hogy nem történt törvénysértés, és Cecil a halálával egy kalap pénzt is keresett, amit jó esetben a falkája és faja fennmaradására fordítanak majd az afrikai vadőrök.
A mérleg másik serpenyőjében viszont a magukat természetbarátnak és állatvédőnek tartó szervezet áll, amelyik a botrány kirobbantását követő 24 órában 0,5 millió angol fontnyi adományt kasszírozott, bár ebből Zimbabwe és az ottani oroszlánprogram nem sokat lát majd.
A közvélemény hergelése tehát igencsak kifizetődőre sikeredett. Ráadásul ezzel a jelenséggel – az üzleti alapokra helyezett vadászat-ellenességgel – az európai vadászoknak is szembe kell nézniük.
– Mit tehetünk ezek ellen a tendenciák ellen?
– Elsősorban ne közhelyeket pufogtassunk, hanem saját szűkebb környezetünkben és főképp a közösségi médiában viselkedjünk úgy, hogy a vadászat-ellenesek ne nagyon találjanak rajtunk fogást. Ez alatt pedig a következőket értem:
- Ruházatunkban kerüljük a militáns megnyilvánulásokat. Ha őseink évszázadokig tudtak vadászni zöld és barna öltönyökben, akkor talán mi sem vagyunk ráutalva a terepruhák tarkaságára.
- Figyeljünk oda a közösségi médiára felkerülő terítékfotókra. A vadász nem mészáros, tehát a terítékfotókon sem szerepelhet a vad megcsonkított, véres állapotában. A jó terítékfotó olyan, mint egy tisztelt személy ravatala és nem egy háborús tudósítás. Ugyanakkor az elejtett vad virágokkal való feldíszítését, a teríték „túlkomponálását” is kerüljük, mert az giccsessé teheti a dolgokat.
- A vadásztársadalom figyeljen oda, kik az adott országban a vadászat „arcai”. Nem kívánok senkit megbántani, de Magyarországon például rendkívül károsnak tartottam, amikor közúti baleset okozásáért letöltendő fogházra ítélt, bevallottan kokain- és alkohol-problémákkal küzdő színészünkkel igyekeztünk népszerűsíteni a vadászatot. Fontos a hitelesség, ezért a társadalmi normákat el nem fogadó vadászoktól a közösségnek illik elhatárolódnia.
- Szorítsuk kordába a tenyésztett vadra történő vadászatot és vadásztatást. A több százas terítékű vadaskerti disznóhajtások, a társasvadászaton ládából dobált vad(?) kacsa és fácán és a 20-25 kilós agancsú, katalógusból megrendelhető nevelt szarvasok joggal váltják ki a társadalom ellenérzését.
– Mindez szép és jó, de tapasztalataim szerint már a vadászat szerves részét képező ölés is sokakat undorít, és elítélendőnek tartják, hogy valaki büszke legyen arra, hogy elveszi egy állat életét…
– Igen, elég például a vegán szervezetekre gondolni, de egy olyan tendencia is megjelent, hogy aki húst akar enni, az vegye meg a szupermarketekben. Mintha az intenzív tartástechnológiából kikerülő sertés, baromfi vagy szarvasmarha végelgyengülésben pusztulna el. Sajnos egy nagyon képmutató társadalom felé tartunk, amely a vadászat ősi örökségét nehezen tudja elfogadni. A vadászat utóvédharcokat vív, amit mi sem bizonyít jobban, mint a tény, hogy a nemzetközi vadászati szervezetet, a CIC-et eredetileg az 1928-as alapításakor Nemzetközi Vadászati Tanácsnak nevezték. Mára ezt a szervezetet Nemzetközi Vadvédelmi Tanácsnak nevezték át. A vadászat legfelsőbb nemzetközi szervének megnevezéséből, marketing okok miatt, ugyanis ki kellett venni a „vadászat” kifejezést.
– Miben látja a megoldást?
– Széchényi Zsigmond 1963-ban „Denaturált Afrikáról” ír, noha a könyvében bevallja, hogy ezt a címet ő is csak úgy „vadorozta” egy amerikai szerzőtől, akinek az 1930-as évek Afrikája számított denaturáltnak. És mit mondjunk mi 60 évvel a Grófkartárs után Afrikáról? Számunkra hogyan „denaturálódott”, mennyit változott a fekete kontinens? No de nem kell Afrikáig menni. A vadászat az elmúlt 100 évben itt, Európában is megváltozott és folyamatosan változik. A vadászember pedig vagy alkalmazkodik a változásokhoz, vagy az európai bölény sorsára jut és a legjobb eseten is „rezervátumba” kényszerítve, a társadalom peremén tengeti majd napjait.
Matúz István
