Cigus Jánosnak egykor tömve volt a műhelye, éjszakába nyúlóan varrta, foldozta a cipőket. Ma már nincs ennyi elfoglaltsága, mégis akad tennivaló. Hét községben ő az egyetlen cipész.
A tiszapéterfalvai suszter a teendők megcsappanásának okát abban látja, hogy sokan kivándoroltak külföldre, illetve már nem olyan nehéz beszerezni egy pár cipőt, ha elnyűttük a régit.
– Per pillanat nincs annyira sok munkám. Az emberek tavasszal megvesznek egy olcsó lábbelit, és abban járnak egész nyáron. Ha elszakadt, vesznek újat…
Télen többen betérnek, a drágább cipőket még megpróbálják rendbe tétetni, azt sajnálják eldobni – magyarázza a hatvanöt éves mester.
– Mikor kezdte a szakmát?
– Van annak már negyven éve is. Autószerelőnek tanultam a 70-es években. A beregszászi szakiskolába jártam. Apám cipész volt, jóformán ebben nőttem fel. A halála után jöttek az emberek és kérleltek: csak egy pár öltést, csak egy szeget üssek bele, csináljam már meg… Aztán egyikét-másikét megjavítottam, belejöttem. Segédkeztem én édesapám mellett is, pláne amikor betegeskedett, de azután lendültem bele igazán, amikor már egyedül csináltam.
A nyugdíj 1400 hrivnya, az nulla, kell a kiegészítés, gazdálkodunk is egy kicsit, retket adunk el, káposztát, csemegemálét… – sorolja sietősen.
Ottjártunkkor épp szántani készült. Régebben 15 hektár földön gazdálkodtak, ma már csak 3 maradt, mivel, mint mondja, úgysem lehet meggazdagodni belőle. A két munka jól megfér egymás mellett, nappal a földeken van, este pedig a műhelyben, ahol kikapcsolódik, megnyugszik.
– Mikor ment a legjobban?
– 10-15 évvel ezelőtt általában éjfélig dolgoztam. A 90-es években nagyon jól ment, rengeteg munkám volt. Emlékszem, apám idejében még három-négy suszter is akadt a környéken, mindannyian meg tudtak élni, volt munkájuk. Most már csak én maradtam egyedül, mégis győzöm.
– Kik keresik fel a leggyakrabban?
– A focisták sajnálják a stoplis cipőjüket, gyakran térnek be vele hozzám, még Magyarországon futballozó fiatalok is, mivel olcsóbb itt megjavíttatni. Olykor focilabdát is hoznak. A táncosok így vannak a fellépőcipővel. Pántokat is szoktam rávarrni nekik bőrből. Foldozgatom, talpalom, újjávarázsolom őket. Ősszel sok iskolatáskát javítok meg. Télen pedig a csizmákban cserélem le a húzózárt, ha elszakadt. Többnyire olyankor van munka, mert a bakancsokat, drágább cipőket igyekeznek megjavíttatni, azzal nem csak egy szezonra terveznek. Szeretem, amikor elhoznak egy rossz állapotban lévő cipőt és azt sikerül rendbe hoznom, jó érzéssel tölt el, öröm ránézni a kész munkára. Bőrcipőket már ritkán készítek, mert sokba kerülne az anyag és a munka, annyit viszont nem adnak érte.
Régebben volt rá példa, hogy azoknak, akik nem tudtak magukra cipőt találni, külön, rendkívüli megrendelésre varrtam lábbelit. Ilyen volt például egy 48-as darab.
Az úrnak eleinte apám, aztán én varrtam minden cipőjét, a kapta még meg is van valahol… Manapság lószerszámokat készítek. Egyet megmutattak, aztán magamtól rájöttem, hogyan is kell. Még a Técsői járásból is vannak megrendelőim, mivel egyszer, amikor csirkéért jöttek hozzánk, meglátták az egyik munkámat, és megtetszett nekik. Minden évben készítek néhányat raktárra, de a faluban már alig van ló… Személyautó-üléseket szoktam még bevarrni, vagy robogók, motorok ülésére készítek huzatot.
– Van kinek átadni a stafétát?
– Nincs. Se a fiam, se az unokám nem vállalja. Nincs hozzá vonzalmuk.
Nekem úgy másfél óra körbevarrni egy cipőt, ám akinek nem áll rá a keze, az órákig elbíbelődik vele. No meg nem is lehet ebből a szakmából már megélni. Nem kérhetünk többet a munkánkért, mert néha így is sokallják az emberek. Gond van az alapanyag-beszerzéssel is. Az, aki Lembergből hozta a talpat és a ragasztókat, meghalt. Most már az interneten keresztül kellene rendelni, ahhoz én meg nem értek… Az ukrán hirdetések közt nehéz eligazodni, de lassan csak megoldjuk a gyerekekkel, nincs más kiút, rövidesen kifogyok az alapanyagokból és nem tudnék dolgozni…
Simon Rita
