Kóczy T. László professzor úrral a Világjáró Magyar Vadászok Klubja (VMVK) tavaszi rendezvényén, Fehérvárcsurgón sikerült megismerkednem., bár a dologhoz tartozik, hogy pennám igencsak hegyeztem már a Budapesti Műszaki Egyetem híres tanár urára, és nem azért, mert annyira műszaki beállítottságú lennék. Sokkal inkább azért, mert Laci bátyánk egyike azon kevés embereknek, akik a XXI. században is meg tudják találni az igazi kalandot, hiszen a nagybetűs ÉLMÉNY legalább olyan ritka lett mára egy világutazó vadászember számára, mint az északi fehér rinocérosz.
Mert bizony Afrika „steril” szafarijain legtöbbször már csak a pénz számít, Ázsia hegyvidékén a pénz mellett a kondi sem mellékes, de mégis van egy kis mesterkélt mellékíze annak, mikor egy fél falu „tolja” az embert, hogy elejtse végre az áhított uriált vagy ibexet. No és ott van Észak-Amerika a maga jenki pragmatikusságával, benzinfaló gépszörnyeivel, hiper-magnum fegyvereivel, hidroplánjaival és a technika ezernyi vívmányával. Ilyen körülmények között az igazán mély és életreszóló élményt egyre nehezebb megtalálni, de azért nem reménytelen.
Laci bácsi kis szerencsével és sok szervezéssel eljutott azokba a borneói dzsungelekbe, ahol kölyökkorunk idején olyan celluloid-hősök igyekeztek megvédeni „Labuan gyöngyszemét”, mint Sandokan és Yanez de Gomeira.
No de a viccet félretéve, hősünk ott vadászott és ismerkedett a helyiekkel, ahová a legelvakultabb vadászatszervező irodák sem indítanak utat: a borneói Sarawak vadonjaiban, a Fehér Rádzsák egykori birodalmában.
– Hogy kerültél ki Észak-Borneóba?
– Vendégeladóként dolgoztam Kuala Lumpurban a helyi műszaki tudományokat oktató egyetemen, ahol egyik tanítványom, Anesya iban-dajak származású volt, és Sarawak tartományból származott. Amikor ezt megtudtam, rögtön elkezdtem győzködni a hölgyet, mennyire szeretném megnézni, hogyan él a népe és mennyi szeretnék vadászni a sarawaki dzsungelben. A lány pedig megszervezte nekem a lehetőséget.
Egyetemi teendőim végeztével repülőre ültünk hát és meg sem álltunk Sabaig, Sarawak fővárosáig, majd Kuchingot, a „macskák városát” érintve jutottunk el Bintuluba, ami már törzsi terület volt, Anesya népének hazája.
– Mit illik tudni Sarawakról és az ott élő dajakokról?
– Elsősorban azt, hogy a XIX. század közepén egy James Brook (a Sandokan storikban ő a főgonosz gyarmatosító) nevű angol kalandor felajánlotta szolgálatait a brunei szultánnak, hogy ő majd jól megrendszabályozza a sok problémát okozó dajak törzseket. Ezt meg is tette, de esze ágában sem volt a meghódított területeket és népeket kiszolgáltatni a szultánnak. Inkább megalapította a Fehér Rádzsák dinasztiáját és keleti kényúrként irányította Sarawakot. Mi több, Angliával szemben is tartotta a tisztes távolságot, a dajakok meg elkezdték értékelni, hogy fejlődik a kereskedelem, saját országuk van, a rádzsa tiszteletben tartja az őseik törvényeit, a törzsek tollasodnak, és időnként még egy-egy kiadós fejvadász expedíciót is le lehet szervezni a maláj területekre. James halála után fiai vették át a trónt, de 1946-ban az angol birodalom végül megengedhetetlennek gondolta, hogy egy angol ember a XX. század derekán abszolút kegyúrként uralkodjék egy népen, miközben semmiféle „civilizációs áldással” (adófizetés, kötelező katonaság, templomba járás stb.) nem kényezteti azt. Ezért aztán az utolsó Fehér Rádzsától a brit kormány megvette a területet. A brit gyarmatbirodalom felszámolásakor pedig Sarawak Malajziához került és ennek bizony ma sem örülnek a dajakok. Ez a nép ugyanis részben keresztény, részben animista (természet hitű). Malajzia meg muzulmán ország és Allah dicsőségét serényen igyekszik is terjeszteni. Közalkalmazotti állást pl. Sarawakban csak muzulmán tölthet be.
Utálják is a dajákok rendesen a kuala lumpuri kormányt és néha-néha bizony még ma is elveszti a fejét egy-egy maláj katonai járőr a törzsek területén.
A Fehér Rádzsák idejére viszont mintegy aranykorra gondolnak vissza, hiszen a Brook-ok uralma minden tekintetben megfelelt a dajak törzseknek. A Brook- família és a dajak nép kölcsönösen tisztelte egymást.
– Hogyan vadásztál?
– Anesya nagybátyja igen híres dzsungelvadász, és vállalta, hogy elkalauzol. Az öt napos expedíciónkra egyébként csak rizst és sót vittünk, minden egyebet a dzsungel és a folyók adtak. Különben meg tudni kell, hogy a borneói dzsungel a Föld legrégebbi őserdeje, ám napjai igencsak meg vannak számlálva. A kőolajmezők kiaknázása és a pálmaolaj-ültetvények egyre jobban visszaszorítják ezt a vadont. Fegyverként egy 120 éves, kakasos, egycsövű 12-est használtam, mert a törvény szerint a helyiek a régi fegyvereket örökségként megtarthatják, de újakat egyáltalán nem vásárolhatnak. A puska nem volt ugyan rossz, de a kilőtt hüvelyt egy a csőtorkolattól beledugott pálcával kellett kiverni belőle, mert a kitoló-szerkezet már annyira elkopott.
5 napos vadászatunk alatt végül egy törpe kancsilt (másik nevén egérszarvas) és két farksodrót (egy cibetmacska-féle) sikerült elejtenem. Nem nagy eredmény, de nekem nagyon kedves, hiszen ott vadászhattam, ahol magyar vadász Xantus János óta nem járt.
– Milyen volt a kapcsolatod a helybeliekkel?
– A dajákok legendás fejvadász nép, akik abban hittek, hogy a legyőzött ellenség levágott fejével annak szellemi ereje is közösségüket fogja szolgálni. Érdekesség, hogy például Anesya családja is gondosan őrizte a régi koponyákat, míg vagy 60 éve a családban sorra meghaltak a csecsemők. A helyi presbiteriánus lelkész erre azt ajánlotta, hogy „engedjék el” a régi harcosok szellemét, és temessék el a koponyákat. A relikviák elhantolása után született meg Anesya édesanyja, aki életben maradt és megtört az „átok”. A valláshoz különben igen érdekesen állnak, mert mint mondtam, részben animisták, akik hiszik, hogy a növényeknek, állatoknak, víznek, földnek lelke van és azok jóindulatát el kell nyerni. Egy igazi daják parang (fejvadász rövid kard) amúgy nagy vágyam volt, de sajnos valódi, fejvadászaton használt fegyvert ma már szinte lehetetlen szerezni. Nekem is egy mai dajak kovácsok készítette replikával kellett beérnem.
− Többször említetted a fejvadászat hagyományát. Manapság dívik még ez a „sport”?
− A fejvadászat utolsó fellángolása a II. világháborúra tehető, amikor az angolok igencsak támogatták a dajakok japánok elleni fejszerző portyáit.
Egyes dajak hosszúházakban ma is látható japán kitüntetéssel vagy katonasapkával díszített koponya, aminek gazdája a császári hadsereg katonája volt egykor.
A háború után viszont egyre komolyabban szankcionálták a fejvadász portyákat, mára pedig – hála Istennek − szinte teljesen kihalt ez a szokás. A mai dajakok különben igen vendégszerető, a vendégjogot nagyra tartó nép, akiknél a békés átutazónak egyáltalán nem kell félnie attól, hogy megrövidítik egy fejjel.
– Mennyire viselt meg a borneói dzsungel?
– Pont eléggé. Egy valószínűleg piócák terjesztette vírusos szívizom-gyulladás ugyanis nagyon meggyötört, idehaza alig tudtak rendbe hozni a dokik. No és az étkezés se volt osztályon felüli. Még a lőtt cibetmacskáimat is megettük, ami bizony nem a legfinomabb falat. Szerencse, hogy a dajakoknak nincs ellenére az alkohol, mert a helyi rizspálinka nélkül lehet nem csúszott volna le a falat. Ennek ellenére már szervezem a következő borneói utamat, mert az élmények minden kellemetlenséget felülírtak.
Matúz István
