Közel húszéves ismeretség után visszajáró vendégként érkeztem a beregszászi Ilosvay családhoz, akik Kárpátalján az elsők között nyitottak házukban családtípusú gyermekotthont. Az évek alatt sok gyermeket felneveltek szerető, gondoskodó családban, és nagyon sok változás zajlott le náluk, többek mellett cukrászdát nyitottak, de erről később…
– Alighanem az összes gyereket láttam felnőni, néhányuk talán még meg is kedvelt. Emlékszem, Istvánka, aki most már felnőtt férfi, amikor meglátott az ablakból, így fogadott, anyu, megjött Csilla néni.
– Bizony-bizony, így volt, erre én is jól emlékszem – mosolyodik el Marika, az anyuka, akivel baráti kapcsolat lévén tegeződve folytattam a beszélgetést. – Huszonkét esztendeje már, hogy megnyitottuk a Szivárvány családitípusú gyermekotthont, a három saját gyermekünk mellé többnyire sérült, szellemi, testi fogyatékos, beteg gyermekeket fogadtunk.
– Inkább azokra a szülőkre jellemző, hogy gyermekotthonokból visznek haza eldobott gyermekeket, akiket Isten nem áldott meg gyermekkel. Nektek viszont már három is volt…
– Mindig is nagy családról, sok gyerekről álmodtunk. Amikor tudomást szereztünk arról, hogy egy kétéves sérült gyereket kellene elhelyezni egy családban a műtétjéig, akkor döntöttünk úgy, hogy belevágunk. Ő volt István. Szerintem, ha most felhívnám, és azt mondanám neki, hogy itt van egy újságíró, azonnal tudná, hogy te vagy az. Sajnos ő már nincs velünk, a nagyszőlősi fiúintézetben él, de havonta hazahozzuk. Mind a mai napig anyunak és apunak hív bennünket, mint ahogy a többiek is.
– A szó, hogy „haza”, ebben az esetben nagyon megható, hiszen már jó néhány gyerek dolgozik, tanul, ám hétvégenként vagy havonta hazajönnek.
– Igen, és ez mindig is így lesz, ez a ház az otthonuk: jelenleg tizennégyen járnak haza. Mi a továbbiakban is azt szeretnénk, hogy itt igazi otthonra találjanak a gyerkőcök. Annak idején Istvánt a most már szintén huszonéves Fruzsina követte, ő a 3. számú középiskolában konyhai kisegítő. Márk is felnőtt férfivá cseperedett, felvételt nyert a Sárospataki Egyetem teológia szakára, Viki Tatabányán dolgozik, de minden ünnepre hazajön. Őt Máté követte, öthónaposan került hozzánk, most fejezte be a Beregszászi Közszolgáltatói Líceum pincér szakát, közben Tornyospálcán önkéntes munkát végez. Minden gyermekünket arra neveltük, hogy képes legyen talpon maradni, találja meg a számára legmegfelelőbb utat, és járja azt jól és hasznosan. És most jönnek a kisebbek: Fanni az iskolások közül a legidősebb, tizedikes a 3-as iskolában. Érdekes, mi azt a tanintézményt „kibéreltük”, az összes gyerekünk ott tanult, a mostaniak is oda járnak. Álmunk volt az is, hogy legyenek iker gyermekeink, nos Levente (akit örökbe fogadtunk) és Márton néhány hónap eltéréssel egyidősek, egyéves korukban kerültek hozzánk, most már 13 évesek. Sajnos a betegségüket tekintve is egyformák: mindketten autisták, ezért nagyon komoly odafigyelésre és ellátásra szorulnak – magyarázta Marika.
Mint ahogy sok évvel ezelőtt István, most Márton viselkedett velem nagyon barátságosan. Nincs ember, aki ne érzékenyülne el, ahogy nézni tud, ahogy mosolyog, ahogy megfogja az ember kezét.
– Minden idegennel ilyen barátságos a kisfiú?
– Többnyire igen, és ez szerintünk a családnak köszönhető, hiszen mindenki szeretettel veszi körül, mindenki babusgatja, odafigyel rá, mint ahogy Leventére is. Nagyon rendesek a gyerekek, mert segítik őket, szófogadóak, hiszen így tanítottuk őket. Annak idején a szívbeteg Lídiát is nagyon megkedvelték, aki mindössze néhány hónapot töltött nálunk. Egy idő után a nagymamája magához vette, ez mélyen érintett bennünket, de hála Istennek továbbra is szerető családban, jó körülmények között él, aminek mi is nagyon örülünk.
Beszélgetés közben beszaladt egy vidám kislány, köszönt, Marika nyakába ugrott, úgy üdvözölte anyukáját.
– No, akkor az új jövevényekről néhány szót, akikkel még nem találkoztam – kértem Marikát, aki elmondta, három 9-10 éves gyerekkel bővült a család, a betoppanó Rebekával, Bencével és Ábellel. A család úgy hívja őket, hogy a három muskétás. – Őszintén bevallom, ők nagy kihívás… Három éve vannak itt, hihetetlenül eleven gyerekek, főleg Rebeka, de igyekszünk türelmesnek lenni, és kivárni, amíg ők is megkomolyodnak.
Vér szerinti gyermekeink Budapesten élnek. Attila a legidősebb már házas, csodálatos kisunokánk, Boróka nyolchónapos, sok mindenhez ő ad erőt nekünk. Henrietta lányunknak szeptemberben lesz az esküvője, Dániel pedig még tanul. Ősztől tavaszig hetente akár kétszer is felmegyünk a magyar fővárosba és unokázunk, de most, ha beindul a szezon, a cukrászat és a fagyikészítés, inkább ők jönnek. Viszont az internetnek köszönhetően megvan a mindennapi kapcsolat.
– Jó is, hogy szóba került a cukrászat, hiszen az elején megemlítettem, hogy vállalkozásba kezdtetek, mégpedig szerintem a legjobba és legfinomabba, hiszen a finom sütemények, torták és fagylaltok elkészítésénél és ízlelgetésénél nincs is élvezetesebb dolog.
– Egyetértek, és már ez sem újkeletű a családunkban. Tulajdonképpen gyermekkorom óta süteményezek, eleinte csak kicsiben készítgettem, családi, baráti ünnepségekre. Komolyabban tíz éve űzöm ezt a mesterséget, amikor „megjelent” az első önkéntesünk, és valami igazán finommal szerettük volna meglepni a születésnapjára: fondanttal díszített tortát kapott. Az, hogy meg tudtam csinálni, óriási élmény volt és erőt adott a folytatáshoz.
– Mára szépen kinőtte magát ez a tevékenységetek is, hiszen immár nevetek is van…
– Igen, öt éve használjuk az Ilosvay cukrászat megnevezést, a gyerekekkel együtt döntöttük el, hogy ezt a nevet kapja, hiszen ez egy családi vállalkozás. Én azért fejlesztettem magam, hogy biztosítsam a gyermekeink jövőjét, mivel ők sérültek, így állami munkahelyen nincs lehetőségük elhelyezkedni. Ezt viszont megtanulják, és hidd el, jól csinálják. Mindenki kiveszi a részét munkából, ha éppen nem a tortát készítenek, akkor a kicsikkel foglalkoznak. Fruzsi alapból cukrászatot tanult, és hihetetlenül lelkes. Már az elején észrevettem, hogy ezt meg lehet tanulni, és fejlődni, egyre jobban, és szebben csinálni. Úgy hiszem, ebben a vállalkozásban fenn tudnak majd maradni.
Hegedűs Csilla
