Az elmúlt évek során a Tisza ugocsai szakasza már minden képzeletet alulmúlóan halszegénnyé vált. Iszapszemű öreg ráják (errefelé így becézik a „szakmát” nádbottal kezdő, ma már a hatodik-hetedik X-et taposó öreg pecásokat) lassan mindennek elmondják a folyót, hiszen még a 10-15 évvel ezelőttihez képest is minimálissá vált a fogás. Hiába erőltetik-erőltetjük a régi, jól bevált módszereket, csak nem akar beköszönni az az adrenalinbombás visító fékhang, minek hallatán minden jóérzésű horgásznak összekoccannak a térdei. Áznak a damilok, de nemhogy jó, hanem szimplán csak kielégítő eredményt is nehéz kicsikarni az öreg folyótól.
A nagy elkeseredésben azért még vannak reménykeltő jelek. Felnőtt ugyanis egy új vízparti generáció, melynek tagjai érdekes módon még a megváltozott körülmények között is szép fogásokkal büszkélkedhetnek. Ezeknek az „újhullámos” horgászoknak jeles képviselője a tiszapéterfalvai Botos Roland, akinek fogásai már többször sápasztották májbajos kínai színére e sorok rovóját. Elkezdtük hát faggatni a Tisza ismerőjét, hogy rendszeres és néha szinte hihetetlen fogásainak mi a titka.
– Az a titok, hogy nincs titok – nevet a mesterhorgász –, hiszen ha létezne a „csodacsali” vagy a „tutimódszer”, akkor azt már biztos jó pénzért árulnám és a horgászat nem vinné, hanem hozná a pénzt.
– Jó, de akkor mégis mivel magyarázod, hogy miközben mások elvétve fognak pár keszeget, te „aratsz”?
– Először is aratásnak nem nevezném, de az a helyzet, hogy ha most halat akarsz fogni a Tiszán, akkor rengeteget kell kinn lenned a vízen. Így elkaphatsz egy-két jó napot, amikor bő zsákmányra tehetsz szert és persze fontos a szerencse is. Mondok erre egy példát.
Életem legnagyobb balinját – ami kilenc kilogramm és húsz deka volt – idén, június végén egy zavaros árhullámot követően sikerült pergetve kifognom és abban a fogásban egyszerre volt jelen a szerencse és a már mondott rengeteg vízen töltött nap.
Tiszaújlak és Tiszapéterfalva között szinte egész nap pergettem teljesen eredménytelenül. Nemhogy kapást nem sikerült kicsikarnom, de ragadozó halra utaló jeleket (a balin köztudomásúan nagy ramazurival vadászik) sem láttam. A méregdrága finn és japán woblerek totálisan hidegen hagyták a halakat, amikor alkonyodva, a fényváltás idején észrevettem egy sellőaljban villogó küszcsapatot. Gondoltam, rápróbálok, hátha ólálkodik körülöttük valami ragadozó. Egy viszonylag olcsó Strike Pro crankbaitet tettem fel és a dobást követően szinte azonnal elakadtam. Már fogalmazódott a számon az átkozódás, hogy első dobásra elveszítem az amúgy ajándékba kapott csalim, amikor az akadó megindult, majd hamarosan átváltott forma-1-es motorcsónakba. Orsómon 0,09-es fonott zsinórral nem nagyon erőltethettem, így aztán olyan negyedórás fárasztás következett, amit nem lehet elfeledni. Végül győzedelmeskedtem és sikerült kiemelni a hatalmas balint. Hogy mi ebből a tanulság? Az, hogy a dobás jókor lett elengedve, hiszen a szemre vadászó balin nem tudta a fényváltás idején jól megnézni a csalim, a beesés hangjára viszont ösztönösen odavágott annak és megakadt.
Meggyőződésem, hogy ha akkor bármi más lett volna a zsinór végén, azzal ugyanúgy megfogom a halat.
– Mi volt a legnagyobb élményed?
– Szintén idén, pár hete, sikerült jó vízállásnál elkapnom a küszök ívásának utolját. Köztudott, hogy ez az időszak a horgászok számára feledhetetlen, hiszen ekkor az ikrázó, fajfenntartásba feledkezett kishalakat csámcsogva zabálják a ragadozók. No egy ilyenbe sikerült belenyúlnom, minek eredményeképpen 10-12 darab (nem számoltam, mert a konyhai szükséglet feletti halakat elengedem) 2-2,5 kilós balint fogtam szintén pergetve kb 3 óra alatt. Aztán leszállt az éj és én ugyanott elkezdtem féderbottal fenekezni. Az akkorra lerakott küszikrák pedig odacsábítottak egy hatalmas márnarajt, és nekem azokból is sikerült kivenni a vámot. Hajnal felé viszont egy komótos „vízbebólintós” kapás után még egy tengeralattjáró is elindult.
Ez később egy öt és fél kilós márna-matuzsálemnek bizonyult, ami feltette a napra (és éjszakára) a koronát.
– A kevésbé szerencsés és profi horgászoknak mit tanácsolnál?
– Azt, hogy mindig igyekezzenek megfigyelni a vizet. A rablások, a kishalak bandázása, a halak átfordulása, a fenékről felszálló buborék-sorok nagyon sok mindent elmondanak, csak meg kell tanulni értelmezni azokat. Ezenkívül meg azt tanácsolnám, hogy preferálják a „könnyű” felszereléseket. Sokszor egy vékony zsinórral olyan sodróban is le tudom talpalni a fenekező végszereléket, ahol 25-össel már nem lehetne, pergetéskor pedig „életfontosságú”, hogy minél nagyobbat tudjunk dobni, hiszen így olyan helyeket is elérhetünk, amit mások nem, és meglátásom szerint a parttól távolabb minden ragadozó inkább biztonságban érzi magát, bátrabban vadászik.
– Van valamilyen horgászálmod?
– Mint minden horgász, így én is arról álmodom, hogy egyszer jó lenne megverekedni a Tiszán egy 50+-os igazi vad harcsával. Ez sajnos még várat magára, de hát ismered a régi horgászmondást, miszerint „a remény hal meg utoljára”.
Matúz István
