Barátságos, beszédes közvetlen hölgy, aki szívesen segít embertársain. A nagydobronyi Katona Viktória krisztusi korban jár, 33 éves. Szinte teljesen leköti a munkája, de 73 növendékének szeretete mindenért kárpótolja. Kisfiuk érkezésekor lett teljes az élete, bár nem kárpátaljai születésű, már ezt a vidéket tartja hazájának. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Katona Viktória, a Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Gyermekotthon lelkészigazgatója.
– Ön nem tősgyökeres nagydobronyi, Magyarországon született. Mi vezérelte Kárpátaljára?
– Mindenképpen azt kell mondanom, hogy Isten. Szeptember 11-én lesz tizenöt éve, hogy a vidékre érkeztem. A Magyarországi Református Egyház által létrehozott cigánymisszióba jelentkeztem önkéntesnek, ahol Kárpátaljára esett a választás. Így kerültem Nagydobronyba.
– Már fiatalként is meghatározó volt a vallás az életében?
– Meghatározó volt számomra az, hogy az óvónőm hívő volt. Akkor még nem lehetett csak úgy Bibliával szaladgálni szabadon, ő mégis bibliai történeteket olvasott fel nekünk elalvás előtt mesék helyett. Ahol éltem, havonta csak egyszer jött ki a lelkész, mivel tanyavilágban nőttem fel. Később is egy befogadó református közösségbe kerültem, ami tovább vitte az életemet.
– Volt esetleg lelkész is a felmenői között?
– Nem, én vagyok az első a családban.
− Tanulmányok szempontjából volt más elképzelése is, vagy mindig is teológiára készült?
– Hosszú ideig régész akartam lenni. Szerettem, és mai napig is nagyon kedvelem a történelmet. Évekig meg voltam győződve arról, hogy régész leszek, esetleg olyan szakember, aki valaminek a kutatásával foglalkozik. Konfirmálás után fogalmazódott meg bennem a másik lehetőség is. Végül lelkész lettem. Hosszúpályiban nőttem fel, Debrecen mellett. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában tanultam, majd ezt követően rögtön felvettek a teológiára. A tanulmányaim befejezése után egy évet halasztottam, majd ide sodort az élet.
– Önkéntesként érkezett, végül itt vert gyökeret. Miért is?
– Megismerkedtem a férjemmel, akivel az ifjúsági alkalmon találkoztunk. Öt évig amolyan távkapcsolatban éltünk, de éreztük, hogy összetartozunk. A férjem nem szeretett volna Magyarországra költözni, én pedig, bár tudom, hol vannak a gyökereim, mégis azt érzem, hogy ott van az otthonom, ahová helyeztek. Ha például Szibériába kellett volna mennem, ott is otthon tudtam volna érezni magam. Lehetőséget kaptam, mint segédlelkész, és itt maradtam a településen.
– Voltak, vannak kritikusai? Hogyan reagáltak arra, hogy egy lelkésznő érkezett a faluba?
– Kritikus és rosszakaró mindig akad. Az első idők nagyon nehezek voltak, sokat sírtam. Nem bánok egy könnycseppet sem, mert nagyon megedzett ez az időszak. Az, hogy egy lelkésznőre furcsán tekintettek, azt gondolom, teljesen természetes volt. Sőt azt mondom és vallom, hogy sok mindenben én nem tudom azt megtenni, amit egy férfilelkész. Egy nő inkább empátiát sugároz és segít a nőknek megtalálni a helyüket. Remélem, sok asszonynak adott erőt az, amikor hirdettem az igét. Egy személytől fogadok el kritikát az igehirdetéseket illetően, a férjemtől. Tudom, hogy ő nem rosszindulatból mondja, hanem építő jelleggel. A pozitív kritikákat szívesen veszem, de a negatívat azért sem, mert igyekszem nem megbotránkoztatni az embereket, pedig bizonyára volt rá példa. Úgy látom, ha jönne egy újabb lelkésznő, azt már könnyebben befogadnák az emberek.
– Mesélne a családjáról?
– A férjemmel a napokban ünnepeljük tizedik házassági évfordulónkat. Van egy gyermekünk, Fülöp… és még 73 lánygyermek a gyermekotthonnak köszönhetően. Számomra hatalmas plusz volt, hogy a párom népes nagycsaládban nőt fel, ugyanis tizenegyen vannak testvérek. Nekem csak egy testvérem van. Mindig is arra vágytam, hogy öt-hat gyerekem legyen, de az Isten másként kárpótolt. Vér szerinti gyermekünk nem született, amiért nagyon sokat küzdöttünk. Az Úr úgy adta, hogy örökbefogadás által 2016 februárjában érkezett haza hozzánk Katona Fülöp Bence és azóta azt tudom mondani, hogy teljessé lett az életünk.
– Milyen élményei vannak kárpátaljai tartózkodásáról?
– Az első brutális élmény volt. Beregsuránynál jöttünk át a határon, hogy a diakóniai központnál tegyünk ki önkénteseket. A vasútállomásnál pedig az egyik tömbház, a harmadik emeleti ablakából kiöntötték a szennyvizet. Sokkoló volt, hiszen azelőtt nem találkoztam hasonlóval. Amikor ide érkeztünk Nagydobronyba, Horkay László nyugalmazott püspöknél vacsoráztunk zsíros kenyeret paprikával. Ez már pozitív emlék. A település lakói edzettek és kemények. Határozott elképzelésük van az életről. Nagyon sajnálom, hogy régebben jobban látszott az embereken az összetartás. Emlékszem, hogy addig, amíg a szomszéd kertjében nem volt felszedve a krumpli, nem kezdett bele a gazda a sajátjába. Közösen végezték az efféle munkát. Mostanában egyre nagyobb a széthúzás, illetve a fiatalok nagy része külföldre vándorol. Ez kissé elszomorít. Ennek ellenére úgy ismertem meg a falut, mint egy befogadó közösséget, de meg kell felelni bizonyos elvárásoknak. Például azóta nem hordok nadrágot, mióta ide érkeztem. Voltak dolgok, amikkel fel kellett hagynom ahhoz, hogy be tudjak illeszkedni, de utólag egyiket sem sajnálom. Sokat tanultam az idősektől is. Kárpátalja egyébként is egy gyöngyszem, és nem érzem azt, hogy nem vagyok otthon. Sőt még azt sem érzem, hogy más országba lennék. Amikor hazamegyek, mindig vágyom ide vissza. Nem csak a család hiányzik, de a közösség is, és az, hogy lássam az embereket dolgozni. Bízom benne, hogy ha az Isten továbbra is itt akar látni, akkor a későbbiekben is itt leszek. Ahogy Dobronyban mondják, úgy érzem, engem már innen fognak haza vinni, ami a helyi értelmezés szerint a temető.
– Több területen is végzett, illetve végez lelkészi vagy jótékony munkát. Mit jelent ez években, tettekben?
– Ahogy említettem, segédlelkészként kerültem ide. Az esküvőnk után egy hónappal Erasmus- programon vettem részt fél éven keresztül. Ez házasságot próbáló időszak volt. Kolozsy András lelkész úr felügyelete alatt először a cigánymisszióban szolgáltam, majd az évek múlásával a nagy gyülekezetben is hirdettem az igét. Ennek immár kilenc és fél éve. Az Irgalmas Samaritánus Gyermekotthonban szintén ott vagyok párhuzamosan ugyanannyi éve. Két akkori munkatárs meghívott oda igét hirdetni és ottragadtam, mivel odaszerettek. Egyre több időt töltöttem ott, most pedig ez a főtevékenységem. Februártól nem vagyok beosztott lelkész a településen, ami hiányzik is, mivel örömmel végeztem e feladatomat. A gyermekotthonban viszont teljesnek érzem magam. Két és fél éve vagyok lelkészigazgató az intézményben. Örömmel tölt el, amikor a lányokra nézek. Amikor beszélgetünk, éneklünk, vagy egyéb dolgot csinálunk közösen, mindig érzem, hogy helyem van közöttük. Ott is vannak nehézségek, de nagyon jó az összhang a vezetőséggel, ami nagyban segíti a közös munkát.
– Gyógyszereket is szokott gyűjteni, elhagyott gyerekekkel is foglalkozik…
– Ezek a helyzetek megtalálnak. Régen nagyon szerettem volna komolyabban is foglalkozni efféle tevékenységgel. Nagy álmom volt, hogy egyszer egy olyan alapítványt hozzak létre, amiben gyűjtéseket szervezünk. Még mindig ott motoszkál a szívemben és a fejemben. Több esetben is előfordult már, hogy hozzám fordultak segítségért az emberek. Sokat imádkozom ilyenkor és Isten megsegít. A férjem is sokat segít, bármiről is legyen szó. Az elfelejtett gyermekek úgy kerültek az életembe, hogy Fülöp is egy ilyen gyermek volt. Innen indult útjára a segíteni akarás, ami azóta kinőtte magát, mint program. Remélem, lesz olyan jogi változata is, ami előre tudja mozdítani a gyerekek életét. Hiszem, hogy ezzel is nagyobb terve van az Úrnak. A többi helyzettel pedig úgy vagyok, hogy mindig meg kell látni az emberek nehézségeit. Úgy gondolom, azért sikerült észrevennem a hiányosságokat, mert közöttük voltam. Számomra minden olyan alkalom, amikor látok valamilyen pozitív változást azokon, akiknek segítettünk, hatalmas öröm.
– Mennyi szabadideje van?
– Napi 12-13 órát dolgozom a hét minden napján. Nagyon régen volt egy szabad hétvégénk. Emiatt lelkiismeret- furdalásom is szokott lenni. Sokszor munka után sem tudok minőségi időt tölteni a családdal, amit nagyon bánok. Igyekszem változtatni az életvitelemen, bár mióta csak a gyermekotthonban vagyok, könnyebbnek érzem a helyzetem. Tudom, ha szükségem lenne egy-egy napra, szívesen elengednének. Nagyon szeretek kirándulni, ezen belül sátorozni. Most nem engedhetjük meg ezt magunknak, de őszre, remélem lesz némi változás, és több időt tudok szakítani a szeretteimre is. Itthon is el kell végezni a házi munkát. A férjem mindenben támogat. Számomra az is kikapcsolódás, ha este együtt lehetek a férjemmel és Fülöppel, vagy elnézem a lányokat, hogyan játszanak és szórakoznak.
– Mennyire jó emberismerő?
– Nem annyira. Nem bánom, hogy nem vagyok az, és a csalódásaimat, a rossz kapcsolataimat sem. Nem vagyok haragtartó, bennem az Isten minden nap elvégzi azt a munkát, ami a megbocsátáshoz szükséges. A férjem jobb ilyen téren és figyelmeztet, ha úgy érzi, hogy valakivel gondok lehetnek még a jövőben.
– Hogyan reagál, ha hazugságon ér valakit?
– Számomra a hazugságnak súlya van. Ha a családi életemre vonatkozik, akkor fel tud mérgesíteni. Ha a lányokat kapom füllentésen, akkor elgondolkozom rajta, milyen vagyok én. Elgondolkozom azon, hogy mit tehettem rosszul, amiért mást kellett mondaniuk, mint a valóság. Ez, úgy gondolom, kettős dolog, hiszen két emberen múlik, hogy van- e közöttük bizalmi kapcsolat. Amúgy én benne szoktam hagyni az embereket a maguk valóságában, mivel az emberi szó kevés, ha már az illetőt körbefonták a hazugságok. Ebből csak Isten adhat számukra szabadulást. Kikelni magamból nagyon ritkán szoktam.
– Könnyen barátkozik? Vannak bizalmasai?
– Barátkoznom kell is, hiszen egy lelkész, aki bezár, nem normális. Nyitottnak kell lenni, tudni kell ismerkedni. Rengeteg ismerősöm van. A bizalom kérdése az teljesen más. Elhivatottságomból fakadóan sem engedhetek mindenkit túl közel magamhoz. Két olyan barátom van, akit inkább testvérnek neveznék. Ők látták a mélységeimet és a magasságaimat, akikre bármiben számíthatok. Az egyik itt él a faluban, a másik Amerikában, de még onnan is mellettem van. A túl sok kapcsolat szétdarabolja az embert. Jók a barátok, jó a társaság, de a bizalommal óvatosabb vagyok.
– Van mottója?
– Az egyik az, hogy „…A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is, amazt is Isten készítette azért, hogy az ember ne tudja, mi fog történni…” (Prédikátor 7:14). Az életemre nézve nagy biztosíték ez az ige. A másik pedig, hogy „ujjongani fog a meddő”, amit sokáig nem értettem.
Bara Tünde
