Azt mondják, a művészek érzékeny lelkű emberek, gyakorlatilag mindent másképp látnak, másképp fognak fel, másképp értékelnek. Számukra az a fontos, ha valami szép, az ne a szemnek tetsszen, hanem a lelket érintse meg. Ezekkel a szavakkal lehetne bemutatni a 21 éves Ruszin Noémit, aki négy évvel ezelőtt fejezte be a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumot, majd Budapesten OKJ-s szakgimnáziumi grafikai képzésen vett részt. Ezt követően a Pécsi Tudományegyetemen folytatta a tanulmányait, szeptembertől immár harmadik éve tanul festészetet.
– Annak idején te gondoltad úgy, hogy tehetséged van a rajzoláshoz, vagy a tanárod vezetett rá?
– Egészen kisgyermek korom óta szeretek rajzolni, ez amolyan hiánypótló elfoglaltság is volt, ugyanis a nővéreim érdeklődési köre eltért az enyémtől, így a kishugit magára hagyták, én meg ezt az időt szívesen töltöttem rajzolással. Aztán, amikor iskolás lettem, mindez háttérbe szorult, de 12 éves koromban ismét eszembe jutott, hogy én szeretek rajzolni, ezért újra a kezembe vettem a ceruzát. Persze az akkori rajzaim még igencsak kezdetlegesek voltak, ha most megnézem őket, elszörnyednek, hogy te jó ég, miket róttam a papírra, de lassan-lassan felfejlődtem.
– Mikor született meg benned a végleges döntés, hogy festőművész szeretnél lenni?
– Tisztán emlékszem, 15 éves voltam, amikor egyik pillanatról a másikra megfogalmazódott bennem, hogy mivel is kellene foglalkoznom? És érdekes módon ez nem a grafika vagy a festészet volt, hanem a divattervezés. Anyukám elé álltam, és határozottan azt mondtam neki, hogy én bizony divattervező szeretnék lenni. Persze ehhez is elkerülhetetlen a jó rajztudás, ezért 16 évesen elkezdtem rajzszakkörre járni, tanultam Veres Ágotánál, Kulin Ágnesnél, aztán Ági készített fel az OKJ-ra és az egyetemre is. A divattervezés felvételije előtt kiderült, hogy nincs előképzésem, ezért az sajnos nem jött össze, így maradt a grafika. Igaz, ez sem tetszet annyira, főképpen a gépi grafika, mert nem érinthetem meg az anyagot, nekem pedig fontos, hogy egyfajta kötődés legyen a munkám és köztem. Kiskoromban vízfestékkel sem szerettem dolgozni, inkább ceruzával rajzoltam. Ám most éppen az ellenkezője van, a legszívesebben különböző festékekkel dolgozom.
– Pár nap, és belevágsz a harmadik tanévbe. Hogy értékeled az utóbbi éveket?
– Tizenhét évesen fel kellett nőnöm, hiszen teljesen új környezetbe, új emberek közé kerültem. De nem volt elég csak felnőnöm, művésszé kellett válnom. Két évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ennyivel érzelmesebb leszek, empatikusabb az emberek iránt, s talán túlzottan is filozofikussá váltam. Véleményem szerint azért is jó az egyetem, mert megerősít, aki nem bírja a kritikát, az ne is menjen művészeti egyetemre, mert annak nincs ott jövője. Én is nagyon érzékeny vagyok, de rájöttem, hogy össze kell szedni magam, tovább kell lépni, ez a lényege az egésznek. Az is fontos, hogy én magam vegyem észre a problémát a képen, és ne más, ne a mester.
– Van kedvenc témád?
– Nagyon nem kedvelem a kötelező témákat. Soha nem tudtam jól megfesteni azt, amit feladtak, első éven úgy a portré, mint a csendélet komoly fejtörést okozott. Ám amikor a saját elképzelésemet rögzítem, tudom, hogy azt én akarom, az ötlet a saját fejemből pattant ki, ezért sokkal jobban tudok rá koncentrálni. Hogy éppen mi születik meg a fejemben, nincs témához kötve, nekem az anyag és a színhasználat fontos. Legutóbb egy oroszlánfejet festettem, ebből egy sorozatot szeretnék készíteni, ez lenne az első ilyen vállalkozásom. Korábban maszkokat festettem, ezek egyike eléggé nagy, 2×2 méteres, ami nálam nem meglepő, mert én nagyban szeretek festeni.
– Van példaképed?
– Inkább festői korszakok vannak, amik megérintenek, egy-egy munka, amelyre azt mondom, ez igen, ezt a művész jól megfestette. Nem az a lényeg, hogy tetsszen a festmény, hanem hogy megérintsen. Még az is lehet, hogy egy otromba, morbid kép, mégis ha sokáig nézem, ha el tudok rajta gondolkodni, ha megérinti a lelkemet, akkor az fantasztikus alkotás.
– Gondolkodtál már azon, ha befejezed az egyetemet Pécsen maradsz, vagy hazajössz?
– Sokat gondolkodom ezen, még nem tudom biztosan, de mivel ott már vannak kapcsolataim, viszont itthon is szeretnék lenni, valószínűleg kétlakivá valók.
– Szerinted magából a festészetből meg tudsz majd élni?
– Csak festészetből nem, kell egy másik szakma is. Nyilván vannak olyan befutott festőművészek, akik meg tudnak, de ehhez elsősorban karrieristának kell lenni, reklámozni kell magát, s nemcsak a képeit, de önmagát is el kell tudni adni. Nekem van egy értékrendem, de lehet, hogy később rákényszerít a sors a fentebb felsorolt dolgokra. A másik nagy bajom, hogy nehezen válok meg a munkáimtól, jobban mondva még egytől sem váltam meg, mert, bár elcsépeltnek hangzik, de mindent a gyerekeimnek érzem. Egyszer nagy unszolásra egy olyan versenyre adtam be egy képemet, ahol meg lehetett vásárolni azokat. Szerencsére az enyémet senki nem vette meg, és mindenki mással ellentétben én ennek örültem.
Hegedűs Csilla
