Pontos, segítőkész és jószívű. Viszont megvan benne a betyár hajlam is, folyton töri valamin a fejét, szemében ott csillog a tettvágy. A főzés a szenvedélye. Célja, hogy bemutassa és megszerettesse az emberekkel a magyar konyha jellegzetes ételeit. Erről már könyvet is megjelentetett. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Peti Edgár gasztroblogger, a Betyár Grill alapítója.
– Hogyan lett fényképészből gasztroblogger?
– 2007-től több mint tíz évig a fotózás volt az egyetlen jövedelemforrásom. Az volt a hobbim, eleinte bármit elvállaltam. Már nem is tudom, hogyan indult. Később áttértem az ételfotózásra. Főzni mindig is szerettem, s mivel tudtam, miből áll össze az adott étel, nem volt nehéz jól ábrázolni a fotókon. Követtem az AlmazanKitchen videóblogját a Youtube-on, ami nagyon megtetszett. Ukrajnában, de még Kárpátalján sincs gasztronómiai videóblog, így a kollégámmal elkezdtünk ilyen felvételeket készíteni. Azt csináltuk, amihez értünk: én főztem, ő videózott. Ez csak egy kezdetleges projekt volt, de roppantmód élveztük. Ez meg is hozta az eredményét. Később már nem volt időnk arra, hogy hetente forgassunk, ezért lassan abbamaradt, de még szeretnék visszatérni hozzá. Igazából a blognak köszönhetően ismertek meg és kezdtek el fesztiválokra hívni. Sok helyen megfordultam Magyarországon, Csehországba is eljutottam. De még jóval azelőtt az ungvári Cimborák jótékonysági egyesület fesztiváljain főzőcskéztem. Aktív tagja voltam a szervezetnek, a fesztiválokon összegyűlt pénzből a rászorulókon segítettünk.
– Hogyan alakult ki a betyár brand?
– Tavaly februárban rendeztek egy mulatságot a Bozdos parkban, amelyiken mi is részt vettünk. Mivel kifejezetten sikeresek voltunk, a feleségemmel elhatároztuk az idén, kibéreljük azt a teraszt, ahol sütöttünk. Kis befektetésre volt szükség, mivel rendelkeztünk grillfelszereléssel, csupán fel kellett újítani a kócerájt. Családi vállalkozásként indult, nyárra belejöttünk, és láttuk, hogy van rá igény, ezért elkezdtünk nagyban gondolkodni. Eleinte nehéz volt, mert én nem a saslikra koncentrálok, holott a fesztiválokon az a legkelendőbb. Meg akartam mutatni, van más ehető dolog is a saslikon túl, rá akartam világítani, milyen gazdag a magyar konyha. A cigánypecsenye is finom, ha jól készítik el.
– Ettől egyedi ez a betyár konyha?
– Attól, hogy finom. Mert olyan, mintha magamnak készíteném. A pénz másodlagos. Lehet ezt is érzik, és ezért szeretik. Ha az étlapon az szerepel, hogy 200 gramm húst teszünk bele, a vendégek biztosak lehetnek, hogy annyit, sőt, lehet, 250 grammot kapnak. A szószokat is magam készítem, a vegetát, a ketchupokat kerülöm. A feleségem unokatestvére hentes, ezért a hús is megbízható forrásból származik.
– Kitől tanult főzni?
– Nagymamámtól és anyukámtól. Gyerekkorom óta vonzott a konyha, és ők engedték is, hogy ott „lábatlankodjak”. Egy magyar családban elvárás, hogy mindenki ízletesen főzzön, a nagymamámra ez határozottan igaz volt. A kilencedik emeleten laktunk, de amint beléptem a lépcsőházba, éreztem a finom illatokat. Tudtam, készülnek jó kis krémesek, a fánkok, nélkülem… Szaladtam is felfelé.
– A grillen készült ételek után jött a Csikós pizza. Honnan az elképzelés?
– Minden betyár jó csikós is volt egyben… A pizza már egy új projekt, amit folyamatosan fejlesztünk. Például a legújabb „alkotásom” a cseburica, aminek a fele pizza, a másik fele cseburek. Ezt most mindennap rendelik, toplistás.
– Mi lesz a következő újítás az étlapon?
– Amikor kicsi voltam, majdnem minden családban készítettek székelykáposztát, krumpligaluskát, amit manapság már nem, és elfelejtették, hogy ez milyen finom és igazából színmagyar étel. Azt akarom, hogy az itteniek újra rászokjanak, és megismerkedjenek a mi konyhánkkal, tudatosuljon bennük, hogy nem csak bográcsgulyás és csípős ételek vannak. Szeretik is, az étteremben egy üst sertéspörkölt fél nap alatt elfogy… Az elkövetkezőkben a desszertekre akarunk koncentrálni. Madártejet, később szilvásgombócot, somlói galuskát és igazi jó nagy krémest, kifliket fogunk kínálni.
– Otthon is ön főz?
– Ritkán. A feleségem főztje után is megnyaljuk mind a tíz ujjunkat, ezért ezt otthon rábízom. A halat viszont meghagyják nekem. Mindenki szereti a finom sült halat és a halászlevet, de az előkészületnél húzzák a szájukat. Én szeretem babrálni a pontyot, ismerem a praktikákat, 5-6 perc alatt megtisztítom és kifilézem, míg korábban ez nekem is egy órába telt.
– A kislánya élvezi a főzőcskézést?
– Igen, nagyon. Gyakran mondja, hogy én finomabban főzöm a gulyáslevest, mint a nagyi. Ez számomra óriási dicséret.
– Egyedi kalapja, és különleges kései vannak. Ez is hozzátartozik a betyár kinézethez?
– Igen. Oda vagyok a késekért. Szerintem egy éles kés már fél siker. Ha megfelelő eszközzel dolgozunk, a munka fele már meg is van. Sajnos nálunk nincsenek olyan késkovácsok, ezért rendelem őket egy európai szinten is elismert szakembertől. Készíttettem legalább harminc egyedi tervezésűt.
– Rendszerető?
– Ki nem állhatom, ha rendetlenség van a konyhában. Minden rendelés után takarítok, akkor tudom, mi hol van, s a munka is gyorsabban megy.
– Türelmetlennek tartja magát?
– Nem szeretek sokáig magyarázni valamit, fárasztónak tartom, ha ismételgetni kell magamat. Értékelem, ha fél szóból is megértenek, és meg is csinálják, amit kérek. Én így teszek. Nem szoktam sem halogatni, sem pedig időt húzni. Tudom, hogy ez nem jó, mert nem mindenki ilyen természetű, de ezt nehezen tudom legyűrni.
– Jó problémamegoldó?
– Egyáltalán nem jellemző rám a pánikolás. Meglepetések mindig akadnak, de gyorsan megoldom. Például amikor a Csehszlovák Köztársaság százéves évfordulójára rendezett fesztiválra tartottunk, hogy bemutassuk Ungvár gasztronómiáját, vittünk magunkkal egy csomó húst. Megvolt az engedély a füstölt sonkára, a házi kolbászra, a juhtúróra és egyéb finomságokra, de a szlovák határon azt mondták, ezt csak a cseh határon fogadnák el, de mi most a szlovákon vagyunk. Ott kellett hagynunk az összes húst… Aznap jóllakhattak…
– Mitől ódzkodik?
– Nyáron soha nem készítenék halételt fesztiválokon. Könnyen romlik, csak úgy, mint a tejfölös ételek. Azt senkinek nem ajánlom olyankor.
– Hogyan kezeli a kritikát?
– Úgy tartom, mindenki végezze a dolgát, akkor nincs gond. A szakmabeliekkel nem konkurálok. Szemtől szembe nem szoktak kritizálni, de tudom, hogy a hátam mögött mondanak egy s mást. A vendégek néha elmondják, mit hallanak. Ez szerintem azt jelenti, valamit jól csinálok. Az udvaron főzök, nyitott konyhám van, bárki megnézheti, miből készül az étel. Előfordul, hogy betéved egy-egy turista, aki okosabbnak hiszi magát, és elkezdi magyarázni, mit csinálok rosszul, vagy megkérdezi, miért nem teszek céklát a bográcsgulyásba..? Ilyenkor csak mosolygok.
– Mitől lesz valaki jó szakács?
– Mitől lesz valaki jó festőművész? A válasz mindkettőre ugyanaz. Ez nem olyan munka, amit monotonon lehet végezni, meghatározott rendszer szerint. Ez is művészet.
– Mi az, amit kevesen tudnak önről?
– Gitározom, játszottam is egy együttesben. Az ungvári Tinnitus-szal kemény metált nyomtunk 1998-tól úgy öt éven át. Koncertezni is jártunk. Egyébként orvos akartam lenni. Imádtam a kémiát, a biológiát. Bejutottam az egyetemre, két évet tanultam, aztán rájöttem, nem nekem való. Elkerültem Budapestre, de ott sem tetszett. Ezután kezdődött a „betyárkodás”, sok mindent kipróbáltam, mielőtt jött a fotózás és a főzés.
– Miből támad nézeteltérés a feleségével?
– Ha nem ő, már rég lehúztuk volna a rolót. Ő figyelt a könyvelésre, míg én eleinte csak kedvtelésből főztem. Most már sokkal tudatosabban csináljuk. Néha neki is többször el kell mondani valamit, de ezért szeretem.
– Van példaképe?
– Felnézek Gordon Ramsay munkásságára. Ő már inkább showman, mint szakács, de profi. Jamie Olivert viszont nem szívelem.
– Újévi fogadalom?
– Nem vagyok babonás, de nem akarom elmondani. Mindig tervezek, forgatom magamban a dolgokat, de tenni is kell azért, hogy megvalósuljon. Egyelőre annyit árulhatok el, hogy tervben van egy új hely beüzemelése, de nem Ungváron…
Simon Rita
