Többre vagyunk képesek, mint gondolnánk

Dorohovics Mihály egymaga hódítja meg a hegycsúcsokat. Az ungvári fiatalember került már olyan helyzetbe, ahol majdnem otthagyta a fogát, ennek ellenére mindig visszavágyik a számára nyugalmat jelentő, leírhatatlan szépségű hegyekbe, ami szerinte varázserővel bír, átváltoztatja az embereket.

– Tíz évvel ezelőtt, amikor először adtál interjút a KISZó-nak, a Pamír-hegység még csak álom volt. Azóta sikerült eljutnod oda, sőt a Krími hegységet, a Kaukázust és Kamcsatkát is megjártad, legutóbb az Alpokban barangoltál.

– Tavasszal fundáltam ki, hogy elmegyek, mivel minden feltétel adott volt. Elkerültek a betegségek, ami rendkívül fontos – kezdi beszélgetésünket Misi. – Egy influenza, és egy évre elbúcsúzhatsz a túrázástól. Hatezer méter magasan már akkora nyomás nehezedik a szervezetre, amit csak egy teljesen egészséges ember bír el.

– Hogyan edzed magad?

– Már egy évvel előtte megkezdem az erőnléti felkészülést és mindenre odafigyelek. Télen jéghideg vízben mosakszom, futok, húzódzkodom, fekvőtámaszokat végzek. Ez jobb, mint a konditerem, ez életforma. Ha nem vonzanának a hegyek, sokkal többet ülnék a gép előtt. De így tudom, hogy vár a magaslat, ez motivál. Ha nem adok bele mindent, akkor nem sikerül, és még baj is érhet.

– Van, hogy hetekig egyedül barangolsz. Annyi idő alatt be is lehet csavarodni. Hogyan sikerül megőrizni a szellemi frissességet?

– Veszélyes csapat nélkül, de én másképp fogom fel. Ha egyedül megyek, tisztában vagyok azzal, mire számíthatok, milyen lehetőségeim vannak és mennyit bírok. Az biztos, aki először vág így neki, teljesen kikészül. A kazahsztáni Altájon két hétig egy árva lelket sem láttam. Egy hónap alatt 260 kilométert tettem meg gyalog. Elhagyatott, kihalt, vad terület az. Néha éreztem, hogy hiányzik a civilizáció, vágytam arra, hogy beszélgessek valakivel, de idővel megszokja az ember. Térerő nincs, a legközelebbi kis falu 150 kilométerre van. Nincsenek kiépített túrautak, sem menedékházak. Gyönyörű a hegylánc, már kétszer is jártam ott, az az enyém. Azt szeretem benne, hogy még nincs meghódítva a hely, nincs olyan zavaró infrastruktúra, mint például az Alpokban. Ott rengeteg ember van mondhatni kéznyújtásnyira tőled. Akár tolószékkel is feljuthatsz 3000 méter magasra, megihatsz egy kávét és gyönyörködhetsz a gleccserekben. Az nem kihívás.

Altáj

Hozzá lehet szokni az ilyen túrákhoz, ha gyerekkorunkban kezdjük. De fontos, hogy lehetőleg nyáron vagy ősszel induljunk neki. Rájövünk, nem bántanak az állatok és nincs mitől félnünk a sötétben, egyre jobban fogjuk érezni magunkat. Többre vagyunk képesek, mint gondolnánk. Egy hét után a szabadban már érzed a köveket, két hét múlva már úgy lépsz, mintha ott születtél volna. Ahol korábban kitörted volna a lábadat, immár otthonosan mozogsz. Napról napra jobb vagy, kevésbé fázol, hozzászoksz a nedvességhez, a hideghez, az éhséghez.

– Te hogyan kezdted?

– A Kárpátokban. Húsz éve. Az sem volt könnyű, de ezt a terepet ajánlom mindenkinek, aki meg akar tanulni túrázni. Mindig több élelmet vittem magammal, mint amennyi szükséges volt. Most már szárított ételeket viszek, nem ízletes, de pehelykönnyű és tápláló. Rengeteg étrendkiegészítő vitamintablettát kell még mellé szednem, hogy a szervezetem megfelelően működjön, izotópokat, mert enélkül nem bírnám. 6000 méter fölött, ha egy vihar miatt például nem tudtam volna lejönni, nagy bajban lettem volna. Ilyen magasságban legfeljebb három éjszakát tölthetek, amit még bír a szervezetem. Tudniillik minél közelebb található a hegylánc a sarkkörhöz, annál kevesebb az oxigén. A Himalája épp ezért nem olyan veszélyes.

– Gondoltál valamikor arra, hogy visszafordulsz?

– Sokszor. Többször mondtam már, hogy soha többé nem indulok el, aztán amikor otthon vagyok, eszembe jut, milyen gyönyörű volt, és visszavágyom. Legutóbb, amikor már 6150 méteren jártam, és láttam magam előtt a Lenin-csúcsot… tudtam, még 12 óra és ott vagyok… A nehezén már túl voltam, de ahhoz, hogy meghódítsam, vissza kellett ereszkednem 3000 méterre, hogy akklimatizálódjak. Éjszaka még felmentem 6400-ig, aztán lassan lementem, és inkább Kirgizisztán legmagasabb pontját vettem célba. A Tien-san teljesen más világ volt, erdős részek, vízesések, míg a Pamír-hegységben a vad pusztaság fogadott.

– Télen és éjszaka szeretsz túrázni.

– A Kárpátokba kifejezetten télen megyek, olyankor senki sem jár arra. Éjszaka pedig biztonságosabb közlekedni. A gleccserek nappal megolvadnak, nagyon veszélyesek. Este a -20 fokban kővé változnak és gyorsan áthaladok rajtuk. A sötétben a lámpa és a GPS segít tájékozódni. A nagy hidegben sokkal jobb gyalogolni, mint egy helyben vacogni. Nappal pihenek, mert akkor amúgy is csak szédelegnék a melegtől és vakítana a fehér hó.

Alpok

Reklámfotózással keresi meg a pénzt egy-egy túrájára, ami olykor többezer dollárba is kerülhet. A repülőjegyek és a komoly felszerelés beszerzése költséges. De még így is olcsóbb, mint ha egy túravezetővel megszervezett útra iratkozna be, mondja a kalandor. Járt már csoporttal a hegyekben, de mint mondja, nehéz összehangolni, és olykor hátráltatják. Túravezetőnek azért nem állt még be, mert akkor nem az útra, hanem a társaira kellene koncentrálnia.
Sokan pánikba esnek, ingerültté válnak, és még a lábukon kijött vízhólyag miatt is a vezetőt hibáztatják.

– Azt mondod, a hegyek megváltoztatják az embert. Téged átformáltak?

– Természetesen. Ha elmégy valakivel a hegyekbe, ott megláthatod az igazi arcát a nyomás alatt, és azt is megtapasztalhatod, milyen felfogással rendelkezik. Szerintem a materialista felfogás a porba hull, amikor meglátod a hegyeket, és belegondolsz, hogy több millió éve így állnak, és te csak egy parányi porszem vagy… Olyankor nem akarsz hatalmat, pénzt…

Előfordul, hogy Misi egy évből több hónapot is távol tölt a családjától. Mint mondja, nagyon jól kezelik, a felesége érzi, hogy erre szüksége van.

– Számomra ez olyan, mint a drog. Volt, hogy minden pénzem ráköltöttem. Ha nem kapom meg az „adagomat”, más emberré változom. Az ott töltött idő után viszont sokáig nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb vagyok. A következő úti cél az Andok-hegység, Patagónia. Még nem tudom, hogyan és mikor jutok el oda, de hiszem, ha nagyon akarunk valamit, sikerül.

– Arra is volt már példa, hogy a kislányodat a nyakadba kaptad, és megmásztad vele a Hoverlát.

– Már kétszer felvittem. Egyszer egyéves korában, és az idén háromévesen. Érdekes volt, tetszett neki, és nekem is nagy élmény volt. Egyébként is általában húsz kilót cipelek magamon.

– A korral nehezebbé vagy könnyebbé válik a hegymászás?

– A hegymászáshoz tapasztalat kell. Úgy veszem észre, minél idősebb vagy – de fontos, hogy egészséges is –, annál könnyebben veszed az akadályokat. Fiatalon még több erőd van, de itt a problémamegoldás számít. Kerültem én már viharba, néztem szembe vadállatokkal, ért utol lavina, de eddig még mindent megoldottam, ami elsősorban a tapasztalatnak, a lélekjelenlétnek köszönhető.

A túrázó mesélt a hátizsák tartalmáról, amire nagyon oda kell figyelni. Azt tanácsolja, alapos információgyűjtést végezzünk, mielőtt bárhová elindulnánk. Gyógyszereket mindig vigyünk magunkkal, és az előzetes kivizsgálás sem maradhat el. Elmondott egy esetet, amikor egy csapat út közben kapott mérgezést a víztől. Tudni kell, hogy a gleccserek vize bizonyos magasságban 80 fokon már forr, viszont a bacilusok nem pusztulnak el, mindenképp 100 fokig kell forralni.

Simon Rita

Dorohovics Mihály nem szuvenírekkel, hanem kövekkel és lélegzetelállító képekkel tér haza a túráiról. Korábban weboldalt működtetett, de rájött, a közösségi oldalán sokkal több emberhez érnek el a fényképei. Íme néhány felvétel, amit a kirándulások alkalmával készített:

Altáj
Kaukázus
Kamcsatka
Alpok
Magas Tátra
Pamír-hegység
Tien-san
Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó