Vadász- és természetjáró körökben gyakran előkerül egy kérdés, miszerint a civilizációtól elszakadva mi lenne az a lőfegyver, melyre minden körülmények között rábíznánk az életünket. Ezzel persze más is így van, hiszen Jeff Cooper, az amerikai lövészsport legnagyobb alakja a 90-es években texasi birtokán tanácskozott barátaival és a legnagyobb fegyvergyárak mérnökeivel, hogy milyennek kellene lennie az ideális túlélőfegyvernek. Ennek eredményeképpen a következő paraméterekben egyeztek meg. Az ideális túlélőfegyver 10méternél nem hosszabb, súlya célzó optikával sem haladja meg a 3 kilót, lőszere a világ bármely szegletében könnyen beszerezhető és tűzereje 250-300 méterig lehetővé teszi humán célpontok és kb. 300 kilogrammos vadállatok leküzdését. A felállított követelményrendszer alapján aztán megszületett a 308 Win kaliberű Steyr Scout, ami mindenben megfelel a kívánalmaknak, de alapvetően sokkal inkább egy ellenséges területen tevékenykedő orvlövész fegyvere, semmint igazi túlélő puska.
Egy kissé korábban viszont a Szovjetunióban is elindultak hasonló kutatások, melyeket az első űrsétát abszolváló, idén októberben 85 éves korában elhunyt kozmonauta, Alekszej Leonov inspirált. Leonov 1965-ös, Voszhod-2 űrexpedíciójáról tudni kell ugyanis, hogy annak során több problémával is szembe kellett nézzen.
Nem elég, hogy űrsétája a Berkut típusú szkafandere miatt kis híján tragédiába torkollott, de a földet érés is rázósra sikeredett.
Navigációs problémák miatt ugyanis a kazah sztyeppe helyett jó 2000 kilométerre északabbra, az Urál vadonjában ért földet a landoló egység. Mi több, a hegyek árnyékolása miatt a rádiós iránybemérés sem működött, így jó két napig kereste a mentőexpedíció a kozmonautákat. E két nap pedig igen keményen telt.
Egy kíváncsi medvecsalád például igen szorgalmasan igyekezett kihámozni az űrhajósokat a landoló kapszulából. Leonov később dühöngve jelentette ki, hogy az önvédelemre kapott Makarov pisztollyal legfeljebb főbe lőhette volna magát, de az sem jelzőfény fellövésére (a kereső helikopterek zaját többször hallották), sem veszélyes állatok támadásának elhárítására, sem vadászatra nem volt alkalmas. Panaszait a Tulai Fegyvergyár egyik mérnöke, bizonyos Igor Skriljev vette komolyan, és a II. világháború során a német Afrika Corps pilótáinál rendszeresített M30-as Sauer drilling alapján megtervezte az űrhajósok túlélő fegyverét. E háromcsövű pisztoly-karabély – melynek lecsatolható tusába egy teljes értékű, orrnehéz machetát is rejtett a konstruktőr – két 32-es kaliberű sörétes és egy 5,45×39 kaliberű golyós csővel került gyártásba.
Az igazi „barbatrükköt” viszont az újfajta lőszerek jelentették.
A sörétes patronokat ugyanis ólomsörét helyett wolfram töltettel szerelték. Mivel pedig a wolfram fajsúlya több mint másfélszerese az óloménak, a 3 mm-s söréttel töltött 32-es kaliberű söréttöltet – persze a speciális, mindössze 30 centiméter hosszú csövekhez optimalizált lőpornak is köszönhetően – felért egy 70 centis csőhosszúságú, 20-as kaliberű vadászfegyver ólomsörétes lőszerének szórásképével és átütőerejével. A golyós patronok is igen unikálisra sikeredtek, hiszen az üreges hegyű, teflon bevonatos lövedékek a tesztek során alkalmasnak bizonyultak jávorszarvas, rénszarvas vagy vaddisznók elejtésére is. A sörétes csövekhez kialakítottak ráadásul egy igen effektív jelző lőszert is, amely vörösen világító magnézium-lövedékét a szélviszonyoktól függően 100-150 méter magasra lőtte, és az sokáig a levegőben maradt, mert egy miniatűr ejtőernyővel ereszkedett. Összességében Skriljev a világ legjobb túlélő fegyverét alkotta meg, mely egyszerűségével (külső kakasos elsütő rendszer és billenőcsöves konstrukció), kompaktságával (tokkal-vonóval 2,4 kilogrammos súly), tűzerejével (ürgétől a fajdokon-fácánokon-nyulakon át a kb. 200 kilogrammos testtömegű vadakig mindent el lehet vele ejteni + kiváló optikai jelzőeszköz) a legjobb megoldást képviselte. Valerij Trunov, az űrhajósok túlélő-kiképzéséért felelős oktató például nemes egyszerűséggel csak „a vadorzó álma” néven emlegette a fegyvert.
A Tulai Fegyvergyár 1986-tól kezdte gyártani a TOZ TP-82 kódszámú fegyvert, amely aztán egész 2007-ig minden legénységet szállító szovjet és később orosz űrhajó alapfelszereltségéhez hozzá tartozott. A fegyvergyár elég megbízhatatlan nyilvántartásai szerint a legyártott példányok darabszáma pedig valahová 30 és 110 közé tehető, minek alapján a legkisebb szériában előállított, sorozatgyártott fegyverről beszélünk.
Szolgálatból történő kivonásához végül a speciális lőszerek szavatossági idejének lejárta és a Tulai Fegyvergyár csődje vezetett, de az igazat megvallva a konstrukció és a koncepció egyaránt idejét múlta. A Hidegháború végével és a közös amerikai–orosz űrexpedíciók beköszöntével egyszerűen nem lett szükség űrhajós túlélő fegyverre, hiszen a GPS-műholdak korában már nem kell napokig keresni a leszállóegységeket a földi kutató-mentőknek. A TP-82 történetéhez tartozik ugyanakkor – és a meglehetősen ellentmondó darabszám-adatok is ezt tűnnek alátámasztani –, hogy egyes távol-keleti és sarkvidéki bevetéseket repülő vadászpilóták is alkalmazták túlélő-fegyverként. Meg nem erősített információk szerint a sarkkörön és a szibériai tajgák felett őrjáratozó szovjet MiG pilóták bázisai is hozzájuthattak 1-2 tucatnyi TP-82-höz.
Végül felmerül a kérdés, hogy egy ilyen effektív és egyszerű fegyver, hosszabb csövekkel és vadásziasabb-ergonomikusabb kivitelben miért nem kerülhetett ki a civil vadászokhoz? Nos, a válasz az, hogy mivel az űrküldetések során minden gramm számít, a tervező szándékosan rövid élettartamúra alkotta meg a fegyvert. Zár- és elsütő-szerkezete a súlycsökkentés miatt csak néhány száz lövés biztonságos leadását tette lehetővé (túlélési szituációban ez több mint elég), ellentétben a modern vadászfegyverek 15-20 000 lövéses élettartamával. E tervezett gyengeség elhárítása pedig a fegyver teljes áttervezését vonta volna maga után, amit az illetékesek nem tekintettek rentábilisnak, mivel a Szovjetunió szétesését követően az állam nem volt hajlandó finanszírozni egy ilyen, és itt idézném, „ostoba projektet”.
Matúz István
