Kosztyu István focista családban nevelkedett, így nem csoda, hogy sportág iránti hajlama korán megmutatkozott. Csatárként kezdte, kapus lett belőle. Ungváron kapta az alapot, Debrecenben fejlesztette tovább. Álma, hogy egy komoly, profi csapat hálóőre legyen.
– Nem kapusként kezdted.
– Kiskoromtól focizok, tőlünk nem messze van a focipálya, szinte ott nőttem fel – kezdi beszélgetésünket a tizennyolc éves bátyúi fiú. – Focikedvelő család vagyunk, a fater is kapus volt. Akadtak lehetőségei, viszont felhagyott az aktív sporttal. Keresztapám és édesanyám bátyja is rúgta a bőrt. Én tízéves koromban mentem el próbajátékra Nagydobronyba. A testnevelő tanárunk szólt a lehetőségről. A válogatóra csatárként indultam, de duci gyerek voltam, így végül az edző berakott a kapuba. Szeretek a mezőnyben játszani, de nem bántam meg, igazán sokat fejlődtem ezen a poszton. Eleinte hétfőn, szerdán, pénteken jártam edzésre suli után, aztán átiratkoztam a dobronyi suliba, onnan pedig Ungvárra kerültem sportsuliba.
– Jelenleg Magyarországon tanulsz. Miért döntöttél a határ másik oldala mellett?
– Sport szakra járok Debrecenben, májusban érettségizem. Ungváron nagyon sokat tanultam, kiváló kapusedzőm volt. Ha ő nincs, most nem lennék itt. Megtanultam ukránul, holott úgy mentem oda, hogy egy szót sem beszéltem. Viszont a megyeszékhelyen a legutolsó az U17-es csapat volt, ezért tovább kellett lépni. Belső-Ukrajnába nem akartam menni, inkább Magyarország felé vettem az irányt.
Sokkal jobb ott a felszereltség és innovatívabbak. Így történt, hogy elmentem egy próbajátékra Debrecenbe, és ottragadtam.
Az átigazolás hosszú folyamat volt, mivel Ungvár nem akarta kiadni a dokumentumait. Plusz volt egy olyan kitétel is, hogy csakis 50 kilométeren belül igazolhatják le. Ezért először a Tarpa FC-hez állt be, majd onnan ment át a DVSC-hez.
– Hogyan tovább?
– Öt éve vagyok velük, nyáron váltani szeretnék. Új kihívásokra vágyom. De még nem tudom, hová induljak. Ez az utolsó évem az utánpótlásban, felnőtt csapatba szeretnék bejutni. Megpróbálom külföldet is, de Magyarország reálisabb. Később viszont szívesen mennék még nyugatabbra, akár Németországba és messzebb, ott fejlettebb a futball. El akarok végezni még egy edzőkurzust levelező szakon, arra az esetre, ha nem jönne be a labdarúgó karrier. De én mindent egy lapra tettem fel, a focira koncentrálok.
– Akkor már nem jössz vissza?
– Ezzel párhuzamosan Nagybégányban is játszottam két évet, illetve a bátyúi csapatban is rúgom a bőrt, a haverokkal elmegyünk néha-néha focizni.
– Miben különbözik a két ország futballképzése?
– Az tény, hogy nálunk más a felkészítés folyamata. Magyarországon sok a technikás játékos. Ukrajnában inkább erős fizikummal rendelkező, jó állóképességű, gyors játékosok kerülnek ki a futószalagról. Ha egy itteni játékos átmegy a határ másik oldalára, biztos, hogy kiemelkedik az erőnlétével. Ott kb. 16 éves korukig a technikára összpontosítanak. Ezért örülök, hogy én itt is és ott is készülhettem, mindkettőből kaptam ízelítőt. Nagy múlttal rendelkező kapusedzőim voltak, óriási fejlődésen mentem keresztül.
– Mi jellemez?
– Hátrányom, hogy csak 182 cm magas vagyok, holott a kapusok általában magasabbak. Örülnék, ha pár centivel nyurgább lennék, de ez már nem jön össze, és ezért zavar, ha szóvá teszik. Ezt a negatívumot a gyorsasággal és a pengés lábaimmal ellensúlyozom.
A kapusok keze nagy terhelésnek van kitéve, Pityu tíz ujjából már nyolc el volt törve. Olykor merészen leveszi a gipszet, és tűrve a fájdalmat tovább edz, de ez nem vezet jóra, mint rájött.
– Milyen emlékezetes meccseken vagy már túl?
– Hazai pályán játszottunk a Puskással. Nagyon jól ment az egész csapatnak. Vezettünk 1:0-ra, amikor az ellenfélnek tizenegyest ítéltek. Kivédtem. Ezzel felhúztam a csapatot, és 3:1-re nyertük meg a mérkőzést. Jó megmozdulásaim voltak, szerencsésnek éreztem magam. Nem úgy novemberben… Győrben játszottunk, 2:0-ra vezettünk, a végén viszont 3:2-re buktunk. Ebben – szerintem – közrejátszott a bíró is. 7 perc hosszabbítást adott, a harmadik gólt a 97. percben kaptuk… A kapusoknál a nagy védéseket nem veszik észre, inkább azt, amikor potyázunk. Ezt nem mindig egyszerű feldolgozni. A meccs utáni éjszaka én például sosem tudok aludni. Újra átrágom, mi hogyan sikerült, hogy kellett volna…
– Példakép?
– Az ungvári Nagy Sándor és Iker Casillas.
– Vasárnap pihenőtök van. Mivel töltöd?
– Nagy pecás vagyok, olyankor horgászni járok. Páros versenyeken is megfordultam már, a legjobb tízbe kerültünk.
Simon Rita
