Szidor Oszkár itthon képzeli el a jövőjét, aminek érdekében minden tőle telhetőt meg is tesz. A és B terve is van, egyszerre tanul és dolgozik. Társadalmi aktivista is, tagja a főiskola hallgatói önkormányzatának, illetve a Görögkör szervező csapatának.
– Hogyan jött a tanári pálya?
– A pedagóguspálya iránti vonzalmam váratlanul alakult ki – kezdi beszélgetésünket a huszonhárom éves verbőci fiú. – Jó biológiatanárom volt a suliban, és eldöntöttem, hogy biológia szakra megyek a főiskolára. Abban nem voltam biztos, hogy tanár leszek, de tanulni akartam, semmiképp sem gyárban dolgozni. Nem nekem való a monoton munka. A szüleim is támogattak. Annak ellenére, hogy anyanyelvi szinten beszélek ukránul, nem sikerült az ukrán nyelv és irodalom vizsga a külső független tesztelésen (ZNO). Egy évet kénytelen voltam halasztani. Édesanyám rábeszélt, hogy addig jelentkezzem az állattenyésztő-mérnöki szakra. A következő évben a magas biológia pontszámaimnak köszönhetően sikerült a felvételi a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára biológia szakára, így párhuzamosan vittem a biológia alapképzést a másik szakkal. Nem volt könnyű, mivel így hétfőtől szombatig tanulnom kellett.
– Mikor álltál munkába?
– Miután befejeztem az alapképzést. Szerencsére nagyon rugalmasak a főiskolán, és a munkahelyen is megértőek. A Salánki Mikes Kelemen Középiskolában helyezkedtem el. Kémiát és egészségtant tanítottam eleinte, most pedig még elvállaltam a természetrajzot is az ukrán osztályban. Többet kell rá készülni, de önképzésnek kiváló. Ezzel egyidejűleg belekezdtem a mesterképzésbe is. Nyáron szerzek diplomát, ha Isten is úgy akarja. Ezt követően számvitel és adóügyre szeretnék jelentkezni.
– Mi célból?
– Több oka van. Nem szeretnék örökre tanár maradni, mivel egy bizonyos idő után kiéghetünk, ezért B tervet is készítek, illetve egyedüli jövedelemforrásnak sem a legjobb. A számvitel pedig tetszik, szeretek számolni, az ehhez való affinitásomat már többen is észrevették. Érdekel a vállalkozás világa is, a későbbiekben szeretnék majd egy sajátba belefogni. Már körvonalazódik a dolog, de még nem publikus. Harmadikos koromban csatlakoztam a hallgatói önkormányzathoz, ott is ilyen gazdasági feladatokkal kapcsolatos teendőket bíztak rám, mert látták, hogy értek hozzá. Ráadásul, amíg tanulok, addig van hallgatói jogviszonyom, ami biztosíték arra, hogy nem visznek el katonának. Nem akarok bujkálni vagy külföldre szökni miatta…
– Hogyan jellemeznéd magad oktatóként?
– Már az elején leszögeztem: ahogy a tanulók viszonyulnak hozzám, úgy fogok én is hozzájuk. Ez működik. Nem szoktam kivételezni, mert a diákok rögtön észreveszik, és nem akarom, hogy igazságtalannak tartsanak. Az az osztály, amelyre sokan panaszkodnak, nálam csendben ül. Az óra megzavarásáért az önálló munka a büntetés, ha kell, minden órán íratok velük egyet. Ha jól viselkednek, akkor használhatnak füzetet vagy esetleg könyvet is, de meg szoktam engedni, hogy az interneten is keressenek. Ez azért szükséges, hogy megtanulják, hogyan kell jól, hasznos információkat keresni, nem pedig minden butaságot átírni az internetről vagy elhinni, amit ott írnak…
– Mi volt a legnehezebb?
– A gyerekek tiszteletét volt a legbajosabb kiharcolni, a fegyelmezés nem kis munka, valamint az sem, hogy ne nézzenek havernek. De a tisztelettudó viselkedés neveltetés kérdése. Nagyon sok gyerek szüleje külföldön van, így nincs is akitől tartson. Ha beírom a rossz jegyet, néhány tanuló azzal vág vissza, hogy nem érdekli, mivel úgy sincs, aki megnézze a naplóját… Ezért más megoldáshoz kellett folyamodnom. Fegyelmezési módszerként most már a közösségi oldalt alkalmazom. Felhívom a figyelmüket, hogy ismerősök vagyunk a szüleivel, így bármikor írhatok nekik, elmondom, hogyan viselkednek. Ez még valamennyire visszatartja őket.
– Látom, nem bánsz kesztyűs kézzel a diákokkal, szerinted mégis mit szeretnek benned?
– Mondták már, hogy én vagyok a második kedvenc tanáruk az osztályfőnökük után. Izgulás nélkül jönnek be az órára. Nem szoktam senkire sem csúnyán nézni, csak akkor, ha szükséges, és nem jellemző rám, hogy az egyik gyerek viselkedése miatt a másikat büntetném. Pozitív visszajelzésekkel biztatom őket, ez motiválóan hat. Ha az órán elhangzottakat kiegészítik valamivel, azt értékelem, és ezt tudják.
– Úgy veszem ki a szavaidból, hogy itthon képzeled el a jövődet. Mi tart a szülőföldeden?
– A kárpátaljai „rendszerhez” vagyok hozzászokva. Beszélek ukránul, az oroszt is értem, ezzel nincs gond. Ide kötnek a barátok, a család, nem akarok tőlük elszakadni. Az itteni haverokkal együtt akarunk haladni, azon vagyunk, hogy támogassuk egymást, ők sem szeretnének kimenni. Anyukám és a testvérem külföldön dolgozik, de tudják, hogy nekem az a monoton munka nem nyerné el a tetszésemet, egy idő után kiégnék. Ők is haza szeretnének jönni.
Simon Rita
