„Pénz mozgatja a Föld kerekét” – tartotta a régi dal a Kabaré című musicalben, és ezzel az állítással nincs okunk vitatkozni. Mióta ugyanis a derék föníciaiak feltalálták a „suskát”, ez bizony így van. A pénz minden társadalmak gazdaságának alapját jelenti, lett légyen szó milliárdokról vagy csak pár garasról, de kies Ukrajnánk Kárpátalja nevezetű régiójában az utóbbi időben ebben is problémák tapasztalhatók. Miközben ugyanis az állami, a kormány szócsövei naponta százszor kiáltják képünkbe, hogy az ukrán gazdaság és monetáris politika milyen jól teljesít, hogy a hrivnya milyen izmossá gyúrta ki magát, a kereskedelmi hálózat legalsó szintjein komoly problémák akadnak a pénzforgalom terén. Hogy mire gondolok? Nos, az alábbiak talán rávilágítanak.
1. számú életkép: Tiszapéterfalva egyik forgalmas vegyesboltjában pár apróságot szeretnék vásárolni. A hatvan-egynéhány hrivnyás cehet egy „leszjaukrajinkával” (200 hrivnyás) szeretném kiegyenlíteni, de az eladó hölgyek pironkodva jegyzik meg: sajnos nem tudnak visszaadni, és ha ez nekem nem probléma, felírnak az „adósok könyvébe”, és majd akkor hozzam be az áru ellenértékét, ha lesz a bukszámban kisebb címlet. Sosem szerettem tartozni, hát morogva szidtam a boltvezetőt és ráálltam az alkura.
2. számú életkép: A nagyszőlősi piacon karácsony közeledtével egy nyugdíjas nénike mandarint vásárol (gondolom az unokáknak), mikor a gyümölcsárus az elszámolásnál kijelenti, hogy sajnos nincs aprója és inkább rádob még a mérlegre pár gyümölcsöt 20 hrivnya értékben. A nénike elszontyolodva jegyzi meg: nem kell a déligyümölcs, mert ha nem kapja vissza a húszast, nem tud kenyeret venni. Az üzlet kútba esik, a mandarin marad az árusnál, a százas bankó meg a nénikénél.
3. számú életkép: Jő Kenéz Feri barátom, a Tiszahát egyik legforgalmasabb műszaki boltjának üzletvezetője és panaszkodik. Azon mérgelődik, hogy ég a képén a bőr, amikor nem tud visszaadni a vevőnek, nincs ugyanis a pénztárban aprópénz. „Ma már a sokadik tekercs szigetelő szalagot adom oda visszajáró helyett, de ez nagyon nem járja” – mondja. A vevők persze morognak és pár ilyen „tranzakció” után megfogadják, hogy „ide se jövök többet”, és ez még semmi. Aprópénz ugyanis a tiszapéterfalvai postahivatalban sincs. A postavezető nyugdíj kézbesítéskor rendszeresen panaszkodik, hogy a helyi nyugdíj járadékokat 500-as címletekben kapja meg. Ennek köszönhetően a pontos elszámolás végett nyugdíjfizetési napokon a kisnyugdíjasok Kenéz úr közeli boltját abajgatják, mondván „váltson már fel egy százast-kétszázast-ötszázast”. Igen, a piacról élő kereskedő játsszon bankfiókot, hogy Mariska néni meg Jóska bácsi pontosan megkaphassa – „a csillagos eget verdeső” – nyugdíját, ami a legtöbb esetben nem haladja meg a 2000 hrivnyát.
A jelenségre hivatalos magyarázat a kis értékű címletek helyetti fém érmékre történő átállás, de ez valahogy nem akar sikeredni. Elsősorban a pénztárcákban fehér hollóként elő-előforduló 1 és 2 hrivnyás érmék könnyebben elveszíthetők, és rusnyább fizetőeszköz Európában talán nincs is forgalomban, nagyobb érme címletet meg egyelőre nagyítóval sem találni. No és ott van az európai tapasztalat a bankjegyek forgalomból történő kivonása terén. Nemrégiben ugye köztudottan a magyar 10 ezer és 500 forintos bankjegyeket cserélte le az Magyar Nemzeti Bank (MNB). Ennek során jó egy évvel ezelőtt már megjelentek a közforgalomban az új, nehezebben hamisítható és esztétikusabb bankjegyek, miközben a régi és új bankók egyaránt forgalomban maradtak. Mindez ráadásul egy olyan társadalomban zajlott, ahol az ukrántól fényévekre előbbre tartanak az elektronikus számlarendezés terén. Meglepő módon cirka egy év alatt mégis zökkenőmentesen zajlott az átállás, de bezzeg Ukrajnában nem ez a módi. A régi papírpénzek lassan kikopnak a kereskedelemből, érme-ekvivalenseikkel meg – az említett 1 és 2 hrivnyásokon kívül – Kárpátalján a kutya sem találkozott. Még inkább érthetetlen a kis címletek eltűnése annak fényében, hogy a hrivnya komolyan megerősödött. Ha azt vesszük alapul, hogy az MNB jelenleg 5, 10, 20, 50 és 100 forintos érméket is rendszerben tart (ukrán érték-megfelelőik megközelítőleg 40 és 80 kopijkára, valamint 1, 6, 4 és 8 hrivnyára rúgnak), akkor végképp érthetetlen, hova tűnik az 5, 10, 20 és 50 hrivnyás bankó. Azaz egy keveseket megörvendeztető „eredmény” azért felsejlik a ködös kijevi távolban. A kereskedő ugyanis, ha nem tud visszaadni, felkerekíti az árait. No, ide vezetett a hrivnya „megerősödése”, a lelketlen, a legszegényebbek rovására gazdagodó és az ukrán piaci realitásokkal nem számoló monetáris politika. Az a pénzforgalmi rendszer, mellyel a legelesettebb, minden rongyos egyhrivnyásra rászoruló, és azt szigorúan beosztó rétegeket örvendeztette meg így karácsony és újesztendő tájékán, az, Ukrán Nemzeti Pénzverde.
Matúz István
