A ’80-as években hegedűn tanultam a beregszászi zeneiskolában, de jól ismertem Sárady Margit zongoratanárt, mindenki Margó nénijét is. Azóta több évtized telt el, ám ő alig változott. A mindig elegáns nyugalmazott tanárral sokszor összefutok különféle kulturális programokon, színházi előadásokon.
– Nem tudok és nem is akarok elszakadni a kultúrától, a kulturális programoktól, hiszen életem meghatározó részévé vált a művészet, a zene – kezdte beszélgetésünket Margó néni.
– Hogyan, és mikor jött a zene, azon belül is a zongora szeretete?
– Bizony jó régre vissza kell nyúlni. A Beregszászhoz tartozó Búcsuban nevelkedtem, ami még most is szinte falunak számít. Már gyermekkoromban is szépen énekeltem, hangszerem ugyan nem volt, de rajongtam a zenéért. Ezért harmadikos koromban úgy döntöttem, beiratkozom a zeneiskolába, emlékszem, egyedül mentem el. Hegedűre akartak felvenni, de én ragaszkodtam a zongorához, ugyanis az sokkal jobban tetszett. Akkoriban a gyerekek nem igazán voltak zenerajongók, ezért én egy kicsit ki is voltam emiatt közösítve, de ez sem zavart, még a kinti játékok sem csábítottak, csak a zene. Ötödikes koromban már biztos voltam abban, hogy zongoratanár akarok lenni. A felvételizésnek a ’60-as években bizony voltak zökkenői.
Nem volt elég, hogy valaki jó zongorista, a kolhozból kellett egy elismervény, miszerint kolhozban dolgozom.
Ezért egész nyáron dohányt fűztem, ami úgy megfogta az ujjaimat, hogy alig tudtam lemosni, de megérte, mert megkaptam a papírt, ami ötven százalékos esélyt adott nekem arra, hogy felvételt nyerjek az Ungvári Zeneművészeti Szakiskolába.
Tanulmányait kitűnő eredménnyel fejezte be. Ezután közel négy évtizeden keresztül tanította a gyerekeket zongorázni a beregszászi zeneiskolában. Közben családot alapított, házasságából két gyermek, egy lány és egy fiú született, és immár négy unoka boldog nagymamája.
– Milyen gyakran találkozik az unokákkal? – érdeklődtem tovább.
– A lányomék Budapesten élnek, ott két unokám van, Barbara 23 éves, ötödéves orvostanhallgató. Kitűnő tanuló, kutatómunkával is foglalkozik, kétszer nyert díjat, Debrecenben, az országos versenyen első díjat nyert, Erdélyben egy nemzetközi vetélkedőn másodikként végzett, így az Új Nemzeti Kiválóság Program díjazottja lett. Barbara is zongorázik, ahhoz is nagy tehetsége van, de ő gyermekorvos szeretne lenni. Viszont megnyugtatott, hogy a zenei tehetségét a kórházban is kamatoztathatja, majd a beteg kisgyermekeknek énekel, fuvolázik, vagy gitározik, mert közben ezeken a hangszereken is megtanult játszani. Az öccse, Kristóf 11 éves, az ő kedvenc tevékenysége az úszás, remek vízipólós. A fiaméknál is két gyermek született, Bence 12 éves, a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium másodikos kisdiákja, Emília ötéves, és már szintén tud zongorázni. Bence három éves korától zongorázik, nagyon ügyes, legutóbb Kaposváron vett részt egy nemzetközi zongoraversenyen, ahol nívódíjat kapott. Nagyon büszke vagyok rá, onnan is rengeteg élménnyel tértünk haza, és azóta karanténban vagyunk, ugyanis együtt élünk a szülőházamban Búcsuban.
– Hogy telnek ezek a napok?
– Egyre nehezebben.
Bár már 72 éves vagyok, nem érzem a koromat,
sokat járkálok, jövök-megyek, mint már mondtam, minden kulturális eseményen részt veszek. De itthon is igyekszem kihasználni az internet adta lehetőségeket, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház feltette a Liliomfit, ezt online megnéztem, emellett komolyzenét hallgatok, olvasok, keresztrejtvényt fejtek és természetesen unokázom. Ha az idő engedi, a kertben tevékenykedünk a menyemmel, és már hozzákezdtünk a tavaszi nagytakarításhoz is.
Hegedűs Csilla
