Cserevka Dianna lelkes poéta. A salánki lány, hangulatától függően, boldog, szomorú, az életről szóló vagy épp szerelmes verseket ír.
– Azért írok, mert kikapcsol, a versek által kifejezhetem a bennem lévő érzéseket, és ez feltölt engem… – magyarázza az Ungvári Nemzeti Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán tanuló diáklány.
– Mióta foglalkozol versírással?
– Középiskolás koromban kezdtem verseket írni, aztán valahogy abbamaradt, s most, mióta egyetemista vagyok, újra neki láttam – ukrán és magyar nyelven fogalmazom meg gondolataimat.
– Van kedvenc költőd, íród?
– Igen, Alekszandr Puskin, mivel lenyűgöz az a beleélés, amivel a műveit megalkotta. A legkedvesebb számomra tőle a Tatjana levele Anyeginhoz című műrészlet.
– Gyakran ragadsz tollat?
– Olyankor írok verset, amikor elkap az ihlet, ahhoz pedig vagy nagyon-nagyon boldognak vagy szomorúnak kell lennem.
– Mik a távlati terveid?
– Eleinte csak hobbiból írtam, s teljes mértékben annak vettem, de a jövőben komolyabb terveim is vannak, ugyanis verseim pozitív visszhangra találtak azoknál, akik elolvasták, ami boldoggá tesz és motivál. Szeretnék fejlődni, esetleg más műfajokban is kipróbálni magam. Videózás is foglalkoztat. Természetesen más terveim is vannak. Nagy álmom, hogy egyszer diplomata lehessek. Céltudatos és sikerorientált vagyok, ezért hiszek abban, hogy ezek az álmok megvalósulhatnak. Az odavezető úton pedig kedvenc mottóm is motivál: „Ha nem próbálod meg, akkor soha nem fogod megtudni…”
Dobán Vivien,
a KISZó médiatanfolyamának résztvevője
Cserevka Dianna
Együtt az emberiségért
Mind vagyunk egyek, mert így születtünk.
Ő egy mama, aki nehezen, de felnevelte a gyermekét,
Ő egy kislány, aki fél, de egyedül alszik a sötétben,
Ő egy tanuló, aki nem érti a mateket, de próbálkozik,
Ő egy ember – mert annak született…
Az az ember, aki nem fogadja el a veszteséget, aki felemelt fejjel megy tovább, szemben a nehézségekkel.
Él, mert élnie kell, halad, mert tennie kell,
Tennie kell valamit ebben a világban
Hogy haszontalanul ne menjen el,
Maradjon egy emlék, egy bizonyíték: hogy voltak, vannak és lesznek emberek ezen a világon.
Mert van olyan, hogy szeretet és őszinteség, és van olyan, hogy csalódás és fájdalom…
Mind tapasztaltuk és nehezen tettünk túl…
De elfogadjuk, mert akarjuk; egymásnak születtünk,
Mert szükségünk van valamire, valamire, ami megtart, akibe kapaszkodhatunk,
Aki nem hagy el és megmarad…
Aki tudja mind ezt, felfogja, hogy így van.
Azért vagyunk, hogy legyünk,
Legyünk, hogy vegyünk,
Vegyünk, hogy együnk,
Együnk, hogy tegyünk.
Tegyünk, hogy maradjunk.
***
Egyszer el fogom mondani,
El fogom mondani, mi szívem bántja, s mi szívem oltja,
Mind azt, amit érzek, s amit fogok.
Benned bízhatok majd,
Neked elmondhatom
Mi boldogít, s mi kínlaszt,
Mi hoz lázba, s mi visz sírba.
Hogy szeretlek-e? Elmondani még nem tudom,
De elmondom azt,
Veled más, és más vagyok én is.
Ha látlak, szívem eláll,
Mozogni sem merek…
Mert szeretlek? Nem.
Ezt nem tudhatom,
Eddig ezt még nem éreztem…
Fojtogat a vágy – mert látni akarlak,
Látni és megölelni,
Átölelni és elolvadni,
Elaludni és elájulni,
Álmodozni, majd valósítani,
Bevallani…
Többet érzek, többet, mint kellene,
Akarlak mindenestől,
Bevallom,
Neked elmondom, neked már elmondtam.
