A százéves Kárpáti Igaz Szó folytatja az egykori és mai kollégák visszaemlékezéseinek közlését, amelyek által az olvasók is betekintést nyerhetnek a lap gazdag múltjába. Ezúttal a nívódíjas sportriporterünk, Szabó Sándor fejti ki, hogyan is lett KISZó-s.
Minden poszton klasszis játékosok játszanak
A média iránti érdeklődésem középiskolás koromban kezdődött. Mielőtt még azt gondolná a kedves olvasó, már ekkor tudatosan készültem az újságírói pályára, gyorsan tegyük hozzá, akkoriban még nem is sejtettem, hogy egyszer majd zsurnaliszta válik belőlem.
Középiskolás éveim vége felé – az ezredforduló küszöbén járunk – a sulirádió újraindítása, valamint a Sok(k) című diáklap alapítása és szerkesztése nem életcélnak, hanem jó bulinak tűnt. Sajnálatos módon a rádió és a lap sem volt hosszú életű. A mindössze négy oldalas, A4-es formátumú, az igazgatói fénymásolón sokszorosított lap két vagy három számot élt meg. Elsőnek a tanárok által kevésbé kedvelt, viszont sokat játszott Drum and Bass, Trance, Techno, Rave, Electronic és Hardcore-techno zenei stílus okozta a vesztét. Ám védelmemre legyen mondva, csak a diákok igényeinek igyekeztem megfelelni, ami akkor nem esett egybe az idősebb korosztály ízlésvilágával. Az ilyesmi ma is tetten érhető… Ami a tiszavirág életű diáklapot illeti, a tartalmilag igényes kiadvány megjelentetése az első perctől komoly anyagi nehézségekbe ütközött. Ahogy ma a kárpátaljai sajtótermékek nem tudnak megélni csak a piacról, a Sok(k) sem tudott talpon maradni. Ekkor úgy tűnt, gyorsan véget is ér a kapcsolatom a médiával.
Egyetemi éveim alatt a Jetty című diáklap révén kanyarodtam ismét az újságírás felé. Ekkor már elég szoros barátság fűzött Dunda Györgyhöz, aki bátorított az írásra és beajánlott Béres Barnának, a lap akkori sportszerkesztőjének.
Másodikos egyetemista voltam, amikor megjelent az első cikkem a Kárpáti Igaz Szóban.
Emlékszem, milyen nagy izgalommal vittem az első kéziratomat a Gagarin utcai betonkolosszusba, a szerkesztőség a kilenc szintes épület 8. emeletén volt. Elképesztően izgultam, hogyan fogadnak majd. Kész örökkévalóságnak tűnt, amíg a lift leküzdötte a nyolc emeletnyi magasságot.
Az első találkozás meggyőzött, hogy félelmeim alaptalanok voltak. Béres Barna kedves, segítőkész volt. 2002. december 21-én jelent meg az első cikkem Kollégái, tanítványai nem felejtik el címmel, a Bazsó György-emléktornáról tudósítottam. Az újságban megjelent írás nem sokban hasonlított arra, amit napokkal korábban bevittem a szerkesztőségbe, azonban ez nem tántorított el. Bizalmat, jó szándékú türelmet kaptam, és
ettől kezdve sportrendezvényekről, kisebb tornákról, néha a Zakarpattya hazai meccseiről tudósíthattam.
Idővel megörököltem a lap ifjúsági rovatát, a Vitamint. Valahol evidens volt, hogy a fiataloknak olyan ír, aki a diákélet sűrűjében van. Az egyetem elvégzése után – a KISZó-nak köszönhetően – lehetőséget kaptam arra, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Bálint György Újságíró Akadémiáján mélyítsem a tudásomat.
Magyarországi tanulmányaim alatt budapesti tudósítója voltam a lapnak.
Talán a legemlékezetesebb pillanat Puskás Ferenc temetése volt, életemben először jártam az akkor már Öcsi bácsiról elnevezett stadionban. Erről az élményről az újjáépített Puskás Aréna átadásáról szóló beszámolómban bővebben is írtam.
Fura ezt kimondani, mindössze egyetlenegyszer láthattam pályán az aranylábú őrnagyot, akkor, amikor ágyútalpra helyezett koporsója mellett hajtottam fejet sok ezer tisztelőjével egyetemben. Puskással ugyan nem, de évekkel később
Buzánszky Jenővel, az Aranycsapat utolsó élő tagjával sikerült interjút készítenem, ráadásul Ungváron, a nevével fémjelzett teremtorna alkalmával.
Tanulmányaim lezárása után – egy percig sem volt kérdéses, hogy visszatérek a szülőföldemre – 2007. augusztus 2-án – mindössze néhány nappal azután, hogy átvettem az újságírói oklevelemet – lettem a lap teljes állású munkatársa. A szerkesztőségben – amely, akkor már a kiadóhivatal épületének ötödik szintjén hat és fél szobából állt – a belpolitikai rovatnál volt az egyetlen szabad asztal, így ide kerültem Balogh Csaba, Nigriny Szabolcs és Tóth Viktor mellé. Ők hárman nagyon sokat segítettek az eligazodásban, a beilleszkedésben. Évekkel később átkerültem a „női szakaszhoz”, ahol Magyar Tímeával és Varga Mártival dolgoztam együtt. 2018 májusában költöztünk át az új, Munkácsi utcai szerkesztőségbe. Az Ungvári Magyar Házban gyakorlatilag egy légtérben van az egész szerkesztőség, ami így alkotóközösséget kovácsolt az amúgy is kreatív és motivált csapatból. Egyáltalán nem hiányoznak a szocreál falak, modern 21. századi környezetben készül a lap, igaz, a koronavírus-világjárvány minket, újságírókat is részben home office-ra kényszerített. De a nehéz időkben is igyekszünk helytállni.
Ma már sokkal könnyebb sportrovatot szerkeszteni, mint amikor elkezdtem. Csak egy példa,
a megyei bajnokság eredményeit korábban a labdarúgó szövetség titkára diktálta le telefonon minden hétfő reggel.
Teszem hozzá: elődeim személyesen talpaltak az infókért. Mostanság vasárnap felkerülnek az eredmények a szövetség hivatalos honlapjára. De a beszámolók, tudósítások és száraz tények mellett mindig is kiemelten ügyeltünk az eredmények mögött lévő ember bemutatására. Így az igazszónál töltött eddigi 18 évem alatt számos tornáról, sporteseményről tudósíthattam, készíthettem interjút ismert és kevésbé ismert sportolókkal. Talán kiemelkedik mind közül a 2017-es ungvári magyar–ukrán nosztalgiameccs. Ugyanis Magyar Zoltán révén – aki a 92-es és a 25 éves évfordulóra rendezett mérkőzést is tető alá hozta – bejutottam a magyar csapat öltözőjébe, ahol igazi futball-legendákkal találkozhattam. Ha már a legendáknál tartunk, Szabó József, Rácz László vagy a közismert FIFA-játékosügynök, Varga Sándor mindig szívesen nyilatkozik lapunknak.
A kezdetektől arra törekszem, hogy a saját területeimen korrekt szakmai kapcsolatot építsek ki a főszereplőkkel.
Megéri tisztességesnek lenni a munkánkban. Többek között ezt a felismerést is a kollégáknak köszönhetem. De a nagy nevek és példaképek mellett a helyi sportélet bemutatása is az egyik törekvése a lapnak, olyan közösségeket, embereket állítunk a középpontba, amelyek, illetve akik nem ritkán saját zsebből szerveznek járási bajnokságban szereplő futballcsapatot. Az olvasók igen hálásan fogadják ezeket az írásokat. Ha már a sportszerető olvasónál tartok, meg kell említenem Lajos bácsit. A kisdobronyi idős férfi nem bírta kivárni, míg a postás kézbesíti a lapot,
éveken keresztül minden hétfőn felhívott a szerkesztőségi vezetékes telefonon, hogy megtudja mit játszott a Zakarpattya, később Hoverla a hétvégi bajnokin.
De hívott nyári és téli szünetek derekán, hogy megtudja az átigazolási híreket. Talán ebből is érződik, a KISZó számára fontosak az olvasók, az olvasóktól kapott visszajelzés a munkánk egyik legfontosabb lakmuszpapírja.
Komoly mérföldkő volt az Igaz Szón belül a Vitamin+, a Kárpátaljai magyar ifjúsági magazin, amely a Vitamin rovatból nőtt ki. 2009 decemberében jelent meg a próbaszám, előbb negyedévente, majd – a szűkülő anyagi lehetőségek miatt – félévente látott napvilágot a részben színes magazin.
A terjesztését is magunk vállaltuk fel. Miután a nyomdából kikerült a lap, autóval egész Tiszapéterfalváig vittük,
iskolákban, felsőoktatási intézményekben, kollégiumokban terjesztettük. Nagy kihívást jelentett, nemcsak tartalmi szempontból. A 24 oldalas kiadványt a nulláról terveztük a megálmodójával, Dunda György kollégámmal, ebben a formátumban tíz lapszámot élt meg.
A vitaminos témákból lassan „kiöregedtem”, így a sport mellé párosult a turizmus, az elmúlt néhány hónapban pedig a zöld témát kezelem kiemelten. De a lapnál nincsenek éles tematikai határok, volt, hogy egészségügyi, társadalompolitikai, gazdasági, szabadidős, politikai témában kellett valakit helyettesítenem, és ez minden KISZósra igaz. Ha már sportújságírás, akkor stílszerűen egy futballhasonlattal zárom. A szerkesztőség úgy működik, mint egy focicsapat, mindenkinek megvan a saját posztja, de ha kell, más posztokon is helyt tud állni. Minden poszton klasszis játékosok játszanak, a jó teljesítmény titka részben a csapaton belüli baráti összetartás és a közös cél tudata.
