Harmincöt éves. Történészként igen komoly, bonyolult témákat kutat. A közlékeny, barátságos fiatal anyuka mind a mai napig képezi magát, tanul, vágyik az új kihívásokra. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Vákiv Marietta, történész, pedagógus.
– Hol élnek jelenleg?
– A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Tiszasason élek a családommal, pedagógusként dolgozom a Cserkeszőlői Petőfi Sándor Általános Iskolában. Az ungvári járási Koncházán születtem, később pedig Ungváron éltem.
– Miért döntöttek úgy, hogy a határ túloldalán próbálnak szerencsét?
– A férjem másfél évig dolgozott külföldön, és nagyon megszenvedtük azt az időszakot. Nem volt együtt a család, ezért olyan megoldást kerestünk, ami mindannyiunknak jó. Így jött az ötlet, hogy Magyarországra költözünk, mivel itt nemcsak a férjem, de én is tudtam megfelelő állást találni. A gyerekek is jól érzik magukat. Úgy gondolom, túl vagyunk a kezdeti nehézségeken. Költözésnél fő motivációnk a gyerekek jövője volt.
– Itthon is tanárként dolgozott…
–A szülési szabadság letelte után kerültem a pedagógusi pályára. Először az alma materemben, a Munkácsi Szent István Líceumban dolgoztam egy rövid ideig, majd az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskolában, ezt követően pedig a Kisgejőci Egry Ferenc Oktatási-Nevelési Komplexumban.
– Gyerekkorában más álmokat kergetett, vagy már akkor is a tanári pálya vonzotta?
– Gyerekként nem a tanári pályáról álmodoztam, de a történelem iránti szeretetem már korán megmutatkozott. A líceumi történelem tanárom, Kopriva Andrea indított el ezen a pályán, nagyon sokat köszönhetek neki. A kezdetektől fogva biztatott, hitt bennem. Olyan tanár szeretnék lenni, mint amilyen ő. Ha újrakezdhetném, akkor is ezt a pályát választanám. Nemrég egyik kedves diákomtól kaptam egy képeslapot, amelyben leírta, mennyire örül, hogy a tanára lehetek. Hát kell ennél több?
– Kutatói munkával is foglalkozik.
– A Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájában abszolváltam. Kutatási témám az ukrán szélsőjobboldali eszmék kialakulása, evolúciója a rendszerváltástól napjainkig. Ezt a kutatási területet a szakemberek a politológiához sorolták. A konferenciákon mindig a politológiai szekcióban kaptam helyet. Ebben a témakörben több tanulmányom is megjelent Ukrajnában, Magyarországon és Oroszországban. Egyetemista korom óta foglalkoztatott a kárpátaljai zsidóság története. Több publikációim is megjelent a témában. Igazából mindig közelebbinek éreztem magamhoz a disszertációm témájánál. Néhány éve a Washington Holocaust Memorial Múzeumnak dolgozom forrásgyűjtőként. Ami azt jelenti, hogy interjúkat készítek olyan idős emberekkel, akiknek személyes emlékei vannak a második világháborúról, valamint mesélni tudnak arról, hogyan éltek együtt a zsidókkal, hogyan hurcolták el őket. Eleinte csak a magyarok és zsidók viszonyára korlátozódott ez a kutatás, később kiterjedt a ruszinokra, romákra is. Tavaly nyáron a felmérést az Ivano-Frankivszki megyére is kiterjesztettük. A kollégáimtól, akik nagy segítségemre voltak, mindig pozitív visszajelzést, biztatást kaptam, és jobban sikerültek a dolgok, mint gondoltam. Nagyon érdekes munka, hiszen az idős emberek történelmi tényeket segítenek rekonstruálni a személyes élményeikkel, emlékeikkel kiszínezve. Ők képviselik az élő történelmet és fontosnak tartom, hogy ezt megőrizzük azt utókornak. Meghallgatva elbeszéléseiket, mindig elgondolkodom azon, hogy nekünk milyen jó dolgunk van az akkori időkhöz képest. Mivel a kutatásaim Ukrajnát érintik, már csak az iskolai szünetekben tudom folytatni.
– Sokszor kell utaznia?
– A kutatási területeim leginkább Ukrajnához kötöttek, de több helyen megfordultam konferenciák, tanulmányutak kapcsán is. A zsidóság iránti szimpátiámból kifolyólag, valamint azért, mert vallását gyakorló katolikus vagyok, az egyik legmeghatározóbb, a Szentföldre való utazásom volt.
– Egyébként is szereti nyakába venni a nagyvilágot?
– Igen, szeretek utazni. Nekem nagyon fontos, hogy új helyeket, embereket kultúrákat ismerjek meg. Úgy érzem, több leszek általuk, feltöltődöm. Ugyanúgy élményt tud nyújtani egy part, egy tisztás is, ahol még nem jártam. Ezeknek a kisebb dolgoknak is megvan a maguk varázsa.
– Család?
– A férjemmel 14 éve vagyunk házasok, két gyermekünk van: a 13 éves Roland és a 8 éves Lili.
– A karantén idején nemcsak a szakmában kell helyt állni, hanem bizony otthon is nagyobb teher nehezedik önre. Hogyan boldogul a feladattal?
– Valóban nem könnyű senkinek ez a mostani helyzet. Megpróbáltatás pedagógusnak, szülőnek egyaránt. Szeptembertől elkezdtem a magyartanári mesterképzést a Károli Gáspár Református Egyetemen, így pedagógusként, szülőként és diákként is igyekszem helyt állni. A férjem segítsége és támogatása nélkül ez nem menne. Hála Istennek olyan társam van, aki sokat foglalkozik a gyerekekkel, segít a házimunkában. Ő sokkal gyakorlatiasabb mint én, így kiegészítjük egymást.
– Mivel szeret foglalkozni szabadidejében?
– Nagyon szeretek olvasni. Nagy kedvencem a kortárs irodalom, ezért is jelentkeztem az egyetemre. Szükségem van új kihívásokra. Szívesen hallgatok komolyzenét főzés, takarítás közben is. Örömmel látom, hogy a kislányom is osztozik velem ebben. Nemcsak élvezi a klasszikus muzsikát, hanem hegedülni is tanul.
– Van kedvenc családi programjuk?
– Szeretünk kirándulni, társasjátékozni. Nagyon fontos számunka az együtt töltött minőségi idő. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az iskola, ahol dolgozom, és ahol a gyerekek tanulnak számos tartalmas és érdekes programot szervez, amelyeken szívesen veszünk részt.
– Türelmes?
– Nem. Mindent azonnal szeretnék, és nagy erőfeszítésembe kerül, hogy kivárjam a dolgok alakulását.
– Könnyen barátkozik?
– Szerintem igen.
– Hiszékeny?
– Igen, nagyon is.
– Szokott emberekben csalódni?
– Sajnos volt már rá példa. Ezeket a dolgokat eléggé mélyen éltem meg.
– Mi az, amivel leginkább ki lehet hozni a sodrából?
– A képmutatás.
– További céljai?
– Mindenképp az, hogy fejlődjek az életem minden területén. Emberként, szülőként, pedagógusként, kutatóként. Jobb szeretnék lenni a tegnapi önmagamnál.
Bara Tünde
