A régi Afrika maszájai között járta egy mondás: az oroszlántól háromszor ijed meg az ember. Először, mikor a hangját hallja, másodszor, mikor meglátja a nyomát és áldozatának maradványait, harmadszor pedig, mikor szembetalálkozik vele. Aki viszont élni akar, többször nem rémülhet meg tőle.
Bármilyen fura is, e régi maszáj mondás ma a Tiszahát koronavírustól sújtott vidékére is igaz. Először megrémültünk, mikor a láthatatlan gyilkosnak hírét vettük, utána, mikor láttuk áldozatainak sorát, végül megrettentünk, mikor szembe kellett néznünk vele, hiszen mára itt van közöttünk, Ugocsában is szedett már halálos áldozatot. Ezzel józanul gondolkodó embertársainknál elmúlt a félelem ideje. Lelkünket megacélozva, „a félelem az elme gyilkosa” mondására gondolva, próbálunk élni és túlélni. Hogyan? Nos, lássuk a Tiszahát néhány lakosa miként éli meg e rendkívüli idők harmadik hetét.
– Hogy félek-e? – kérdez vissza a tiszapéterfalvai Kapitány Irén, aki vesetranszplantáltként a vírus által leginkább fenyegetettek csoportjába tartozik.
– Persze, félek, de nem rettegek, igyekszem inkább lefoglalni magam.
Igaz, harmadik hete nem tettem ki a lábam a portánkról, de ez nem jelenti azt, hogy unatkoznék. Főzőcskézek és gondozom a kertünket. Képzeld, még nagyanyáink kovásszal készülő kenyér-receptjét is kipróbáltam. Férjem és kisebbik fiam pedig intézi a napi ügyeket, ha pedig megjönnek a boltból vagy a postáról, gondosan mosakodnak, kint kesztyűt és maszkot viselnek. Vigyáznak rám, nehogy hazahozzák a vírust. Vesetranszplantáltként ugyanis folyamatosan szednem kell a kilökődés-gátló gyógyszereket, melyek valamelyest az immunrendszeremet is leépítik, tehát mi transzplantáltak sajnos eleve fogékonyabbak vagyunk a fertőzésekre. A vírus előtti időkből egy dolog nagyon hiányzik: a Tisza. Lemenni a vízpartra sétálni, beszívni a fűzfák illatát, az bizony nagyon jó lenne, de nem merem megkockáztatni. A sok rosszban szerencsére azért valami jó is történt velem, mert e nehéz időkben a napokban született meg első unokám, ami minden baj ellenére hatalmas örömet hozott a családunkba.
A falu túlsó határában Papp Kálmán farmergazda dörmögve pakolja furgonjára a friss káposztafejeket.
— Vírus ide, fertőzésveszély oda – mondja a farmer – itt dolgozni kell. A fóliák alatt nem állhat le a munka, mert akkor nem a koronavírustól, hanem az éhségtől pusztulunk majd el. Palántát nevelni, locsolni, növényvédő-szereket és műtrágyát kijuttatni muszáj, ha egy-két hónap múlva is enni akarunk, de a legfontosabb, hogy bízzunk.
Bíznunk kell benne, hogy elmúlik ez a rendkívüli állapot, és az élet visszatér a régi medrébe. Addig viszont igyekszünk betartani az elementáris óvintézkedéseket, de dolgozunk.
Végtére a nagyszőlősi nagybani mezőgazdasági piac is kinyitott, hiszen a törvényhozók rájöttek, hogy a mezőgazdaság leállításának esetén Ukrajna népe éhen fog halni. Nálunk nincs az embereknek hónapokra elegendő tartaléka, ezért remélem, hogy a biztonsági előírások betartásával, minél előbb visszazökken az élet a megszokott medrébe. Addig is bocsáss meg, de mennem kell. Nagyszőlősön már várják a káposztámat, és ma még a kukoricavetés is előttem áll.
Engi Erika, az egyik legismertebb és legsikeresebb ugocsai zenetanárnő a szükséghelyzetről a pedagógus szemszögéből szól.
– Tetszik, nem tetszik – meséli – el kell fogadnom, hogy az online oktatási rendszer, amire ezek a rendkívüli napok kényszerítettek bennünket, nem nekem való. Engedelmesen és maximális igyekezettel próbálok megfelelni a kihívásoknak, de ez bizony nem egyszerű, hiszen itt és most szembesültem azzal, hogy
én bizony csak akkor tudok szívvel-lélekkel oktatni, ha megvan a közvetlen kontaktus a nebulómmal.
Ráadásul most érzem igazán, hogy a gyerekek mennyire hiányoznak. Hiába volt nagyon, de nagyon fárasztó a zenepedagógusi munka, mégis alig várom, hogy az élet visszatérjen a megszokott formájába. Igaz, tudom, hogy a világ már sosem lesz olyan, mint amilyen volt, de a gyerekek akkor is gyerekek maradnak majd, a pedagógusok meg pedagógusok. Szakmailag azt is nagyon nehezen éltem meg, hogy a tavaszi koncertek és versenyek is elmaradtak. A tanítványaimmal ugyanis szorgalmasan készültünk ezekre, mert a gyerekeknek igenis kell a pozitív megerősítés, de most mindez kútba esett. Egyetlen vigaszom, hogy Ladányi Rékával Kaposvárról még elhozhattuk az egyik verseny nívóiját, de szegény Paládi Máté hiába készült emberfeletti igyekezettel, az ő zongora-versenyei már nem kerültek megrendezésre, és ez bizony megviselte.
A helyzet egyetlen pozitívumaként talán azt hozhatnám fel, hogy hirtelen kiváló háziasszony lett belőlem, az évek óta halogatott ház körüli munkákat is sikeresen elvégeztem. Nehezen éltem meg viszont a húsvétot, hiszen mindkét fiam Magyarországon él és dolgozik. Eddig nem is törődtem vele, hogy államhatár van közöttünk, hiszen családi összejövetelekre mindig hazajöttek a srácaim, de most tudatosult, bizony határ van közöttünk, amelyik bármikor vasfüggönyként szakíthatja szét a családi kötelékeket.
Matúz István
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
