Huszonnyolc éve a történelmi ukrán–magyar meccsen 13 ezren zsúfolódtak be a mindössze 8 ezer férőhelyes ungvári Avangard-stadionba. A magyarlakta vidékekről szervezetten, buszokkal érkeztek a szurkolók, még Magyarországról is jöttek a találkozóra, pedig az ukrán és a magyar televízió is élőben sugározta a mérkőzést. Korabeli tudósítások szerint remek volt a hangulat a lelátókon, több írásban és személyes visszaemlékezésben is az áll, hogy a tribünön a magyarok voltak többségben. Ahogy három éve, amikor az 1992-es mérkőzés emlékére öregfiúk találkozót rendeztek a két ország akkori tagjainak szereplésével. A 25. évfordulóra rendezett gálameccset egy cikksorozattal vezettük fel, ebből idézünk most.
A 2017-es találkozónak is Magyar Zoltán, az MLSZ korábbi technikai igazgatója volt az egyik szervezője, aki 28 évvel ezelőtt szintén nagy szerepet játszott nemcsak magának a meccsnek a tető alá hozásában, hanem Ukrajna önálló futballszövetségének megalapításában is.
A kárpátaljai és ukrajnai kapcsolatok építéséről elmondta, hogy még 1990-ben a Ferencvárosnak szervezett egy „hírverő” mérkőzést Beregszászon, ahol a Dzurják József nevével fémjelzett FTC 7500 néző előtt lépett pályára. 1991-ben a Csank János dirigálta ligaválogatott Ungváron Kárpátalja csapatával találkozott. A meccsek bevételét jótékony célra fordították. Aztán 1992. április 29-én Ungváron már a két A-válogatott csapott össze.
– 1991 elején Vojtkó Pistával, az ungvári csapat akkor edzőjével felültünk egy Ungvár–Kijev repülőgépre, és a szövetség meghívására az ukrán fővárosba utaztunk
– emlékezett vissza a borászválogatott szövetségi kapitánya. – Még most is kiráz a hideg, a havas Kárpátok felett repültünk, amikor a koros Antonov sehogy sem akart emelkedni, majdnem a fenyők csúcsát érte a gép alja. Ekkor ismerkedtem meg Viktor Bannyikovval, az Ukrán Labdarúgó Szövetség első elnökével. Azért hívtak Kijevbe, hogy tanácsokat adjak az alakuló szövetség struktúrájának kialakításához. Volodimir Troskin ismert ukrán játékos és edző volt mellénk rendelve, mint „nacsalnyik”, ő gondoskodott arról, hogy ottlétünk alatt jól érezzük magunkat – mosolyodott el.
Magyar Zoltán, viszonozva a meghívást, meginvitálta Bannyikovot és négy-öt vezetőt Budapestre egy tanulmányútra, hogy ismerkedjenek meg a magyar szövetség munkájával. Az ukránok részéről ott vetődött fel, ahogy ő fogalmazott, a „pervij meccs” gondolata.
– Tudtuk, hogy ez lesz az ukránok első hivatalos találkozója, így nem ragaszkodtunk ahhoz, hogy Magyarország legyen a helyszín
– mesélte. – Először Kijev jött szóba, de én személy szerint ragaszkodtam ahhoz, hogy Ungváron legyen a mérkőzés. Hisz az Ung-parti város olyan labdarúgókat adott az egyetemes labdarúgásnak, mint Szabó József, Havasi András, Mihalina Mihály, Koman Mihály és még sorolhatnám. Rögtön rábólintottak, ami ma nagy valószínűséggel nem menne olyan könnyen.
– Én, az akkori főtitkár-helyettes és még pár szakember kijöttünk néhány nappal korábban, hogy segítsük az ungvári előkészületeket. A stadionnal nem volt különösebb gond, az öltözőkben és a folyosókon érződött a meszelés és festés utáni friss illat. Az ukránok mindent megtettek, hogy rendben legyen, a stadiont kitakarították, hisz akkor még itt volt a bolhapiac. A válogatott a budaörsi repülőtérről indult egy bérelt géppel. A legendás Zakarpattya Hotelben szálltunk meg, itt volt a mérkőzés utáni bankett is.
Negyedszázada „félig idegenben” Kiprich József kettő és Sallói István egy góljával a magyarok nyertek 3-1-re, az ukránok az utolsó pillanatokban Ivan Hecko szabadrúgásgóljával szépítettek. Olyan volt, mintha hazai pályán játszott volna a magyar csapat.
– A korábbi mérkőzésekből kiindulva szinte biztos voltam abban, hogy telt ház lesz Ungváron, de hogy 13 ezren zsúfolódtak össze a nyolcezres stadionban, azt a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna – utalt Magyar Zoltán a lelátókon uralkodó frenetikus hangulatra. – Kétségtelen, hogy a tribünökön több magyar ajkú volt, mint ukrán, hisz a magyar góloknál a jelenlévők 80 százaléka olézott, lengtek a magyar lobogók. Egymás nyakába borultak az emberek, potyogtak a könnyek.
A tiszaújhelyi Zelik Ferenc, ha bárhol felvetődik a történelmi ukrán-magyar meccs, a mai napig büszkén meséli, hogy ő bizony ott volt és élőben látta futballozni a magyar válogatottat.
– A helyi kolhozban voltam telepvezető, amikor Sebi János, a főmérnökünk egyik nap a meccsre szól hat jeggyel állított be – emlékezett vissza a férfi.
– Igazából addig nem is tudtunk az összecsapásról, nem volt nagy dobra verve. A mérkőzés napján hatan – három ukrán és három magyar – zsúfolódtunk be egy UAZ típusú terepjáróba, azzal mentünk fel Ungvárra.
Nem volt túl kényelmes, de vállaltuk a tortúrát. Amikor beléptünk a stadionba, megdöbbenéssel tapasztaltuk, milyen sokan vannak, alig találtunk szabad helyet. A tribün lépcsőin is ültek, a stadion környéki fákon szinte fürtökben lógtak az emberek. Szerencsénkre a Magyarországról érkezett tábor mellé szólt a jegyünk.
Mindegy volt, hova ülünk, körbe mindenhol magyar zászlók lobogtak.
Nagyon izgatottak voltunk, hisz a nagyválogatott meccseket addig csak Kijevben meg Moszkvában játszották. Óriási volt a lelkesedés a lelátón, természetesen a magyar csapatnak szurkoltunk. A magyar góloknál szinte felrobbant a stadion, boldog büszkeség töltötte el a szívünket. A mérkőzés végén, az egyik magyarországi szurkoló nekem ajándékozta a „Hajrá Magyarország” feliratú piros-fehér-zöld lobogót. Évekig nagy becsben tartottam, ereklyeként őrizgettem, de néhány éve elkérte a sógorom, és magával vitte Dnyipróba.
– Néhány hónappal korábban igazoltam a megye egyben szereplő Vásárosnaményhoz, így ötödmagammal, többek között a csapat edzőjével meg a helyi polgármesterrel jöttem Ungvárra – ecseteli a szernyei Tar András, aki ‛92-ben 25 éves volt. – A kapu mögötti szektorban ültünk, ott, ahova Hecko rúgta az ukránok szépítő gólját. Már a mérkőzés elején kiderült, hogy a magyarok veszélyesebbek kapura, végül ez a végeredményen is tükröződött. Egyértelmű volt, hogy a többség a magyaroknak drukkol. Óriási élmény volt, még most is borsódzik a hátam, ha arra a napra gondolok.
Már órákkal a kezdés előtt hosszú sorok kígyóztak a Avangard-stadion jegypénztárai előtt. Egy idő után elfogytak a lelátóra szóló tikettek, ugyanis a szervezők a nagy érdeklődésre való tekintettel utólag több mint négyezer belépőt nyomtattak, ezeken nem volt feltüntetve sem szektor, sem pedig lelátó. Az akkori helyszíni tudósítások arról szóltak, hogy a pályát szegélyező fák ágain mindenhol fürtökben lógtak az emberek.
– A jobb helyekre szóló jegyek hamar elfogytak, az egyik barátommal már csak a kapu mögé kaptunk belépőt
– elevenítette fel a 25 évvel ezelőtti meccset az Ungvárról azóta Magyarországra áttelepült Szabó Miklós, aki néhány hónappal korábban szerelt le a kötelező sorkatonai szolgálatból.
– Egy másik haverunknak viszont főtribünre szóló jegye volt, miután bement, a felső karéjról ledobta nekem és ezt még egyszer eljátszottuk. Ott, ahol mi ültünk, szinte csak magyarok voltak, amikor énekeltük a himnuszt, néhány ukrán felállt és átment egy másik szektorba. A himnusz alatt a beregszásziak kifeszítettek egy 10 méteres zászlót, ekkor az idősebbek közül többen könnyeztek. Rengeteg magyar zászló lobogott, amit évekig csak a padláson rejtegettek az emberek. Volt néhány ukrán lobogó is, azokat a bejáratnál osztogatták. A mai napig őrzöm a ’92-es meccs belépőjét, kicsit már megfakult rajta a festék, de jóleső érzés néha kézbe venni és visszagondolni arra a napra.
Dunda György kollégánk 12 évesen olyan szerencsés helyzetben volt, hogy labdaszedőként igazán előkelő helyről, a pálya széléről szemlélhette a mérkőzést.
– Az ungvári Szpartak Sportiskolában fociztam, s az akkori edzőink, Volodimir Pinkovszkij és Hricó István – sajnos, ma már egyikük sem él – úgy válogattak ki bennünket, hogy a labdaszedő gyerekek fele magyarul is tudjon – elevenítette fel élményeit Dunda György.
– Emlékszem, nagyon nagy futball-láz volt akkor, a magyar csapat egy nappal korábban repülővel érkezett Ungvárra. Már a reptéren sokan várták őket, több osztálytársammal együtt én is kimentem.
Ott az iskolaújság részére sikerült interjút készítenem a másnap két gólt szerző Kiprich Józseffel és Lipcsei Péterrel. A meccsen Lipcsei mellett vonulhattam ki, adtunk egy-egy szál virágot is a játékosoknak, az enyém neki jutott. Szerencsém volt, hogy annál a jobb oldali szögletzászlónál állhattam, ahová a második félidőben potyogtak a magyar gólok, nagyon örültem, ott ugráltam és szaladgáltam fel-alá. Üzent is a trénerünk, hogy annyira ne örömködjek, mert épp mögöttem foglalt helyet az ukrán keménymag… A meccs után sikerült becsempésznem egy vadonatúj bőr focilabdát – amit az azóta szintén elhunyt édesapámtól kaptam – a magyar csapat öltözőjébe, ahol Jenei Imre akkori kapitány és futballistái mind aláírtak nekem…
1992-ben Anatolij Bidenko volt az Ukrán Labdarúgó Szövetség alelnöke, így jelentős szerepe volt a mérkőzés megszervezésében.
– Hogy miért a magyarokra esett a választás? A válasz egyszerű – a magyar szövetség elsőként reagált a megkeresésünkre. Több helyre is küldtünk hasonló levelet, de csak innen érkezett válasz
– fogalmazott Bidenko, aki két évtizedig volt alelnök. A funkcionárius elismerte, hogy az eredeti tervek szerint egy héttel korábban, Kijevben lett volna a mérkőzés. Ám ezen változtatni kellett, ugyanis nem tudták volna kifizetni a magyarok repülőútját, szállás- és étkezési költségét. Ekkor jött az ötlet, hogy a magyar határhoz legközelebbi városban, Ungváron legyen a találkozó. Hozzátette, annyira nem volt pénze a szövetségnek, hogy a külföldön légióskodó játékosok útiköltségét kifizessék, így bár a bő keretbe több légiós is bekerült, végül Ungvárra csak az ukrán bajnokságban szereplő játékosokkal érkezett az ukrán csapat.
Arra a kérdésre, miért pont Viktor Prokopenkót nevezték ki szövetségi kapitánynak, azt válaszolta, hogy mivel a keretben Csornomorec-játékosok voltak „túlsúlyban”, ezért egyértelmű volt, hogy az odesszai csapat akkori edzőjére esik a választás.
Egy hónapig tartottak az előkészületek, részben azért, hogy felkészítsék az Avangard-stadion talaját a mérkőzésre. Ami a stadiont illeti, a jegyár szimbolikusan 50 kopijka volt, hisz az volt a cél, hogy telt ház legyen. Bidenko tudomása szerint 13 ezren voltak a lelátókon, ennyi szurkoló addig és azóta sem volt az ungvári sportpályán.
Érdekesség, hogy az ukrán mezeket gyártó Umbro sportszergyártó cég egy nappal a mérkőzés előtt azzal a kéréssel fordult az ukrán szövetséghez, hogy a mérkőzésen helyezzék ki a cég logóját, ugyanis a találkozót az ukrán és a magyar televízió is élőben közvetítette. Mivel kevés idő volt a hivatalos bannerek legyártására, helyi képzőművészek által festett molinók kerültek ki, olyan jól sikerültek, hogy a cég észre sem vette a különbséget. Prokopenko cáfolta azokat a híreszteléseket, hogy az ukrán csapat az olasz Internazionale mezében lépett pályára.
– Szoros volt a határidő, de az Umbro legyártotta a mezeket – mondta. – Két garnitúra készült, viszont a melegítők már nem fértek bele az időbe, azok ténylegesen az Internek készült tréningruhák voltak, ez a színösszeállítás állt a legközelebb a nemzeti lobogó színeihez.
A mérkőzés előtt kikötöttük, hogy a játékosok nem cserélhetnek mezt a magyarokkal,
ugyanis néhány héttel később az amerikai csapattal meccseltünk. Annyira nem volt pénz, hogy a Dinamo Kijev akkori adminisztrátora, csapatorvosa és gyúrója volt a válogatottal. A játékosok honoráriumát a helyi Liszbank fizette.
Az ukránoknak nem úgy sikerült a bemutatkozás, ahogy szerették volna, ugyanis 3–1-re kikaptak. A hazaiak becsületgólját, egyben a válogatott történetének első találatát az egyébként kárpátaljai származású Ivan Hecko szabadrúgásból a 92. percben szerezte. A csatár 25 év távlatában arra emlékszik, hogy dühös volt a szövetségi kapitányra, amiért csak a második félidő közepén kapott játéklehetőséget, szeretett volna az első perctől pályán lenni. Amikor felment már háromgólos hátrányban voltak, bevallotta, igazából kedve sem volt beállni, szégyellte, hogy egy ilyen meccsen mutatkozik be.
– Amikor szóltak, hogy kezdjek melegíteni, percekig csak a felszerelésemet igazgattam, nem akartam mutatkozni a hazai közönség előtt – emlékszik vissza. – Visszagondolva, nem kellett volna így viselkednem, hisz nem a játékosok, hanem a szövetségi kapitány felel az eredményért, ugyanakkor ha hamarabb lehetőséghez jutok, lehet, hogy nem szenvedünk ilyen nagyarányú vereséget. A 90. percben szabadrúgáshoz jutottunk, a Csornomorecben enyémek voltak a pontrúgások, így én álltam a labda mögé. Elcsavartam a sorfal felett, a labda pedig a hálóban kötött ki, nem volt ebben semmi meglepő.
Bár történelminek szokták nevezni a gólomat, számomra nem maradt emlékezetes, mert kikaptunk
– fogalmazott Hecko, aki ezt követően még három alkalommal öltötte magára a válogatott mezt, de több gólt már nem szerzett.
25 éve a fehérorosz Vadim Zsukot bízták meg a történelmi meccs levezetésével. Az akkor 39 éves FIFA-játékvezetőt a legjobbak között tartották számon. Bajnokok Ligája elődöntőt, UEFA-kupa döntőt, a női világbajnokság fináléját vezetett, csoportmeccseken kapott szerepet az 1996-os Európa-bajnokságon. Így elmondható, hogy úgymond egy profira bízták az ukránok bemutatkozását.
– A korral megkoptak az emlékek, de arra emlékszem, hogy 1992 elején felhívtak Kijevből, hogy készen állok-e egy ilyen meccs levezetésére. Igent mondtam azzal a feltétellel, hogy a hivatalos megkeresést juttassák el a Belarusz Labdarúgó Szövetséghez. Nem volt probléma az eljutással sem, hisz akkoriban még létezett a Minszk–Ungvár repülőjárat. Tisztában voltam azzal, hogy ez egy történelmi mérkőzés lesz, az ukrán válogatott első hivatalos találkozója. Az ukrán futball nem volt ismeretlen számomra, hisz számtalan alkalommal vezettem a Sahtar és a Dinamo meccseit a szovjet bajnokságban. Személyesen ismertem Valerij Lobanovszkijt – emlékezett vissza Vadim Zsuk egy vele készített interjúban.
Lapunk anno elsőként szellőztette meg a hírt, hogy két és fél évtizeddel később az Avangard-stadionban ismét összecsap a két akkori válogatott, bár a történelmi meccs szereplői közül már csak öt ukrán és négy magyar labdarúgó öltött ismét nemzeti színű mezt. Az esemény presztízsét jól jelzi, hogy magángéppel Ungvárra érkezett Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) elnöke, aki a meccs előtt ukrán kollégájával, Andrij Pavelkóval kétnyelvű emléktáblát avatott a stadion bejáratánál a 25 évvel korábbi meccs tiszteletére. A hazai gárda 3–1-es győzelemmel visszavágott az 1992-es vereségért. Az ukránok góljait Andrij Vorobej, Ivan Hecko és Oleg Szobuckij szerezte, a mérkőzés hajrájában Fehér Csaba jól helyezett szabadrúgásgóljával szépített a magyar csapat, mondhatni fordított forgatókönyv valósult meg, hisz két és fél évtizeddel ezelőtt pont az ellenkezőjét mutatta az eredményjelző tábla. Bár ezúttal nem voltak 13 ezren a lelátókon, de ahogy 25 éve ezen a meccsen is előkerültek a magyar lobogók és olyan érzés volt, mintha csak hazai pályán játszana a magyar csapat. De ez már egy másik történet.
