Napra pontosan harminc esztendővel ezelőtt, 1990. június 1-én a beregszászi Barátság Stadionban lépett pályára a Ferencváros labdarúgócsapata. Bár az FTC meglehetősen tartalékos kerettel érkezett a Vérke-pari városba, mégis igazi sztárcsapatnak járó tisztelettel fogadták és szó szerint a tenyerükön hordozták a gárdát és szakmai stábot. A Barátság Stadionban több, mint hétezer néző volt kíváncsi a zöld-fehérek játékára. A sportlétesítményt övező betonkerítésen, a közeli házak tetején és a fákon is lógtak az emberek. Beszámolók szerint felpezsdült a település és környéke, az emberek Fradi-sálakban és mezekben jártak-keltek, óriási imádat fogadta a Ferencváros küldöttségét. A mérkőzés szervezői, a játékosok, és a lelátón ülök is kellemes emlékeket őriznek a 30 évvel ezelőtti eseményről.
– Minden Varga Sándor viski születésű játékos-ügynök megkeresésével kezdődött – elevenítette fel a túra ötletét Magyar Zoltán, aki a Ferencváros labdarúgó-szakosztályának igazgatója volt akkoriban. – Sándor azzal keresett meg, hogy a kárpátaljai magyarság számára sokat jelentene, ha néhány mérkőzésre kimennénk Kárpátaljára. Eredetileg úgy volt, hogy Ungváron, Visken és Beregszászban is pályára lépett volna a Fradi. Tekintettel a kemény szezonra (bronzérmes lett a csapat abban az idényben – a szerző), sok sérültre, az ismertebb játékosok közül érthető okokból a legtöbben ki sem akartak menni. A beregszászi delegáció Csapnál fogadta a csapatbuszt és felvezetéssel mentek Beregszászba.
A mérkőzésre rengetegen voltak kíváncsiak, több mint hétezren zsúfolódtak a stadion lelátóira, de a fákon, a közeli háztetőkön, valamint a betonkerítésen is emberek lógtak. A csapattal tartott Molnár Dániel közismert sportriporter, aki élő egyenesben a hangosbemondóba közvetítette a meccset. Azt pletykálták, hogy a helyi fúvós zenekar a pincében gyakorolta a magyar himnuszt, mert akkoriban nem lehetett csak úgy lejátszani azt.
– Csodás élmény volt a számomra, főleg, hogy édesanyám Kárpátalján született és gyermekkoromban sokat mesélt erről a vidékről
– folytatta a sportvezető. – A tenyerünkön hordoztak minket, az emberek simogatták a Fradi-buszt, a játékosokat úgy rohamozták meg, mint ma a legnagyobb sztárokat. Fantasztikus hangulat volt, népünnepély, többen elsírták magukat a lelátón. Azt a túláradó szeretet, ami fogadott minket, nem lehet szavakba önteni. A helyi szervezők nagyon kitettek magukért. Kézről kézre adtak minket, a fiatal játékosok közül néhányan megkönnyezték ezt a fogadtatást. Meginvitáltak minket az Arany Pávába, a Fácánba és a Pacsirtába is. Molnár Dani éjfél után Beatles dalokat énekelt. Nem akartak elengedni minket. Néhány játékos, többek között a Dzurjak Csöpi, aki két gólt lőtt, alig tudtuk berángatni a csapatbuszba, olyan jól érezte magát. Többen idegenkedtek, féltek az úttól eleinte, de az utolsó banketten már haza sem akartak jönni. Este 11 órakor kellett volna a határon lennünk, hogy visszafelé is átsegítsenek bennünket, de úgy kellett hazarimánkodni a játékosokat, maradtak volna még táncolni.
Varga Sándor megkeresésünkre azzal kezdte a visszaemlékezését, hogy a futballban töltött negyven sikeres évének egyik legemlékezetesebb mérkőzése volt a beregszászi Fradi-meccs.
– Amikor 1984-ben Magyarországra kerültem – előbb a Budapesti Testnevelési Egyetemen, majd a Magyar Labdarúgó Szövetségben dolgoztam – elkezdtem keresni annak a lehetőségét, hogy valamilyen módon egy gálameccs erejéig kicsábítsam a magyar válogatottat vagy valamelyik topcsapatot Kárpátaljára – mesélte a játékos-ügynök. – Ezeket a gondolatokat minden lehetséges fórumon elmondtam. Mindenhol pozitív hozzáállással találkoztam, végül a Fradi igent mondott.
Elképesztő volt látni, amikor a beregszászi közönség tapsviharba tör ki az ellenfél góljainál. A részvevők mindig szuperlatívuszokban beszélnek a fogadtatásról.
Bár Viskre és Ungvárra nem jutottunk el, viszont mindkét helyszínről buszokkal jöttek a drukkerek. Azt terveztem, hogy mint a 25 éves ukrán-magyar jubileumra, erre a kerek dátumra is sikerül majd összehozni egy gálameccset, ám a koronavírus közbeszólt, de ami késik, az nem múlik – üzente a Fradi-drukkereknek Varga Sándor.
A Beregszászi járásból összeverbuvált „válogatott” játszott a Józsa – Horváth, Limperger, Simon, Szűcs, Nagy Zs., Vanicsek, Keresztúri – Kiss I., Dzurják, Dukon (csereként beállt Szeiler, Rácz, Szanyó és Windisch) összeállítású Fradi ellen, s nem meglepő, a közönség a vendég együttesnek szurkolt, méghozzá tiszta szívből. Végül, 3–1-es vendégsiker született, Dzurják Csöpi duplája mellett a vendégek részéről még Keresztúri volt eredményes.
Szeiler József az elmúlt 30 évben két alkalommal is visszatért Beregszászba, vendégjátékosként a parlamenti válogatottal 2015-ben a polgármesterek, járási és megyei képviselők játszottak. Ez egyfajta emlékezés is volt a 25 évvel korábbi Fradi vizitre. 2016-ban pedig a Református Egyház volt az ellenfél.
Szeiler József így emlékezett a beregszászi túrára: „Hatalmas nagy élmény volt a számomra. Egyrészt azért, mert abban az évben nem sok szerephez jutottam az első csapatban, Józsa Miklós védett valamennyi bajnoki mérkőzésen, így nekem minden olyan találkozó, amikor az első csapatban tudtam védeni, óriási jelentőséggel bírt. Máig elevenen él bennem az a mérkőzés. Picit ahhoz tudnám hasonlítani, amikor 1984-ben az ifjúsági válogatottal – amellyel Moszkvában megnyertük az Európa-bajnokságot – Romániával játszottunk Nagyváradon Eb-selejtezőt. Ott is többnyire magyarok voltak kint a lelátón és bár nem mertek olyan hangosan szurkolni, mint Beregszászban, de maga az a felénk áradó szeretet és a fogadtatás hasonló volt. Nagyon sok autogrammot és felvételt csináltak velünk a szurkolók.
Utána volt egy fergeteges fogadás, amelyről az az emlékem, hogy Dzurjak Csöpi annyit táncolt, hogy alig tudtuk elhúzni a táncparkettről, amikor már indult haza a csapat”
– fogalmazott az egykori válogatott kapus.
Szeiler visszaemlékezésében kiemelte, Magyarországhoz képest mintha 20 évet visszamentek volna az időben. Az üzletek polcai nagy része üres volt, ha volt is árú, abból több száz volt felhalmozva.
– Bementünk egy ruhaüzletbe, ugyanolyan kalapból vagy kétszáz, ingből száz, viszont nadrág egy szál sem volt. Ezek megmaradtak bennem, látszott az a szocialista hiánygazdálkodás. Maga a város viszont nagyon szép volt – mesélte.
– Amilyen szeretettel körbevettek minket a kárpátaljai magyarok, az örök emlék marad – ezt már Dzurjak József „Csöpi” mondta, aki két gólt szerzett azon a meccsen. – Csupa szép emlékem van Beregszászról. Bár eleinte vonakodtam, utólag nagyon örültem annak, hogy elmentem erre a túrára. Ezt megelőzően nem jártam még Kárpátalján és nekem ez nagy élmény volt. A fogadtatás, a szurkolás és a szeretet, ahogy fogadtak minket, örök emlék marad. Volt egy vicces sztorim. Pont elromlott otthon a porszívónk, így megörültem, amikor az egyik kirakatban megláttam egy porszívót. Gondoltam bemegyek és megveszem, meglepem vele a feleségemet. Bent közölték velem, hogy ez nem így működik. Fel kell iratkozni és fél év múlva jöhetek a porszívóért. Ez egy kicsit meglepet… Sok mindent nem tudtam vásárolni, de a futball és a játék óriási élmény volt. De kiemelném a vendéglátást is, főleg, hogy engem kellett győzködni, hogy induljunk el. Szívesen visszamennék, azóta nem jártam ott.
A találkozó előtt néhány héttel volt egy válogatómeccs, a beregszászi csapat játszott a járási válogatottal, amit 4–0-ra utóbbi együttes nyert – tudtuk meg Antal Józseftől, aki akkoriban a megyei bajnokságban szereplő zápszonyi csapatot erősítette. – Két gólt rúgtam ezen a meccsen, így bizakodva vártam, hogy bekerülök a Fradi elleni keretbe. Kotora Pista bácsit bízták meg a csapat összeállításával, aki végül néhányunkat behívott a csapatba. Nagyon vártuk ezt a meccset, nagy izgalommal készültünk rá.
Fedisinec Szerhij, Mónus Gábor, Knobloch Sándor, Bodnár István és Sándor, Antal József, Tar András, Bereczki György, Himics Vitalij, Petruska Volodimir, Kromák Vaszil, Bányai Péter, Szimku András és Kopasz Sándor került be a beregszászi csapatba. A második játékrészben csereként beálló jobbszélső harcolta ki azt a tizenegyest, amivel szépítettek a hazaiak. Az ungvári mestercsapatban futballozó Bodnár Sándor értékesítette a büntetőt.
– Friss játékosként a jobb szélen sikerült elmennem Simon Tibor mellett, aki ekkorra már láthatóan elfáradt, a tragikus hirtelenséggel elhunyt védő csak szabálytalanul tudott megállítani
– emlékezett vissza Rafajnaújfalu polgármestere, aki gólhelyzetben volt már. Óriási megtiszteltetés volt a számunkra a Fradi ellen pályára lépni, olyanok ellen focizni, akikről addig csak a sportlapokban olvastunk. Ma is nagy szám lenne, ha egy NB-1-es csapatot fogadnánk Beregszászban. Hihetetlenül nagy megtiszteltetés volt a sokszoros magyar bajnok ellen játszani, főleg, hogy 12 éves korom óta Ferencváros-drukker vagyok. A tisztelet ellenére odatettük magunkat, megakartuk mutatni, hogy Kárpátalján is magas szinten űzik a focit. Mezcsere nem volt, de néhány aláírást azért sikerült begyűjteni. A meccs utáni bankett közvetlen és barátságos hangulatban zajlott.
Antal József mellett a zápszonyi csapatból a szernyei Tar Andrást is beválogatták, aki rögtön az elején leszögezte, hogy nagyon jó focisták kerültek be a keretbe. Ő a kezdőben kapott helyet, jobbszélsőt játszott.
– Soha nem felejtem el, hogy a szovjet mellett a magyar himnuszt is lejátszották a mérkőzés előtt, többedmagammal meghatódtunk ezen
– mesélte. – Ez évekig elképzelhetetlen lett volna, de ez már az enyhülés időszaka volt. Érdekes még, hogy a közönség ugyanúgy örült a Fradi- helyzeteknek, mint a mi helyzeteinknek. Szernyéről is busszal jöttek a drukkerek, többek között édesapám, apósom is a helyszínen drukkolt. Ez a legemlékezetesebb mérkőzésem. Itt nem az eredmény számított, hanem a részvétel.
Ifjú huszonévesként, jómagam is a helyszínen szurkolhattam a gyerekkorom óta kedvenc csapatomnak számító Fradinak – emlékezett vissza a 30 évvel ezelőtti eseményekre Jakab Lajos. – Ráadásul, ezt a klubszeretetet csak megerősítette az a tény, hogy azon a pénteki napon egy olyan Fradi-zászlóval leptek meg a kedves vendégeink, amelyet előtte az egész csapat dedikált, és amelyet azóta is féltve óvott ereklyeként őrzök emlékeim között – írta meg most egy friss visszaemlékezésében a badalói családorvos.
– Arról, hogy az 1989–1990-es idény végén a Fradi Beregszászba látogat, már néhány héttel előtte kiszivároghatott valamilyen hír, mert jól emlékszem rá, hogy még előtte felvettem a kapcsolatot az FTC akkori legendás krónikásával, Nagy Bélával – természetesen levél formájában – és megkértem arra, hogy hozzon, vagy küldjön nekem egy szép Fradi-zászlót.
Az ajándék aztán, a csapattal együtt megérkezett, és az már csak ráadás volt, hogy minden játékos saját kezűleg dedikálta is a zöld-fehér címeres zászlót.
Az időközben alaposan megkopott és fényét, de értékét nem vesztő ereklyén olyan kiváló labdarúgók kézjegye szerepel, mint a kora legnagyobb tehetségének tartott Limperger Zsolté, az idény gólkirályaként végző Dzurják Józsefé, a csupaszív és később tragikus körülmények között életét vesztő Simon Tiboré, és a meccset a helyszínen közvetítő, és Simi után egy évvel, 2003-ban elhunyt legendás sportriporter, Molnár Dánielé.
A Népsort három héttel később az Olvasóé a szó című rovatában közölte a találkozóról írt élménybeszámolómat is, amit szintén szép emlékként őrzök azóta is.
– Az, hogy láthattuk élőben a Ferencvárost az egy ünnep volt a számunkra akkoriban – emelte ki a gáti Heé Béla, aki a csapatkijárónál tombolta végig a mérkőzést. – Nekem, mint Újpest-drukkernek a szívügyem volt, hogy a Beregszász nyerjen, hisz az ősi ellenség ellen játszott a Beregszász. Nagyon szurkoltunk a csapatnak. A beregszászi járási válogatott nem vallott szégyent, annak ellenére, hogy vereséget szenvedett, de helyt álltak a srácok. Hatalmas telt ház volt, 7-8 ezren lehettünk. Pozitív élményeim vannak, élveztük minden pillanatát.
Nagyon jó lenne, ha újra el lehetne hozni a Fradit, vagy bármelyik hasonló kaliberű magyar csapatot. Újra láthatnánk valami ilyesmit a magyar futballból.
Igaz, a beregszászi járásnak jelenleg nincs megyei szintű csapata, az elvándorlás és a külföldi munkavállalás miatt a járási bajnokság is igen alacsony színvonalú. Sajnos, jelenleg Gáton nincs is csapat…
Szabó Sándor
