Késkészítő a Tisza partján.
A kés a vadász, a természetbarát nélkülözhetetlen „társa”. Ahogy minden vágóeszköz fityeg valakinek az oldalán, sok mindent elárul a tulajdonosáról.
Kezdjük az olcsó, de használható svéd Morákkal, svájci Victorinoxokkal és francia Opinelekkel, hiszen egy hatalmas késgyűjteménnyel rendelkező éltárs szerint e három márka termékeivel minden feladatot meg lehet oldani az erdőn-mezőn és a vizek partján. Ez után viszont az embert elkaphatja a „gépszíj” és jönnek a méregdrága hi-tech pengék, a Spyderco-k, a Zero Tolerans-ok, a Cold Steel-ek és társaik. Ráadásul még ennél is van tovább! A „késmánia” végső szakaszában elfordul a késbarát a futószalagon, gyárban készült pengék világától és elkezdi keresni a kisipari műhelyekben születő, mesterjeggyel rendelkező egyedi vagy nagyon kis szériában gyártott késeket. Ma Magyarországon legalábbis egy Kocsis Fejesgörbe, Szántó Szabolcs Szaszmukja vagy Hegyespenge (alias Hegyes Sanyi) Farkasfoga valóságos legenda a késes körökben. A mesterek ismertek, kultuszuk hatalmas, nem csoda hát, hogy a tűz és acél világa Kárpátalján is megfertőzött egyeseket, hogy aztán kezük alól szebbnél szebb munkák kerüljenek ki. E feltörekvő késkészítők egyik jeles képviselője pedig a tiszaújhelyi Boldog István, aki kárpátaljai magyar mesterként igyekszik a nagyok nyomába érni.
– Hogyan léptél a késkészítés nem is olyan sima útjára?
– Jó pár éve kellett egy kés, mert elegem lett belőle, hogy a disznótoron mindig szenvedni kell valami csorba és kézbe nem „fekvő” kínzószerszámmal. Nekiálltam hát, és egy régi fűrészlapból kiköszörültem első késemet. Később rájöttem, hogy nem ártana egy használható vadászkés, hát hasonló módon összemesterkedtem egy olyan pengét is, amit a Facebookon egy késes csoportban is bemutattam. Ma már tudom, hogy az az első penge nagyon sok sebből vérzett, de a magyar késes társadalom ahelyett, hogy kinevetett volna, átirányított egy kezdő késkészítőknek fenntartott társaságba, ahol elkezdhettem tanulni. Acélok, markolatanyagok, megmunkálási módszerek, edzési eljárások – rengeteg új ismeret szakadt rám és én igyekeztem szorgalmas tanuló lenni.
– Mostanság mik kerülnek ki a kezed alól?
– Elsősorban különböző vadászkések és azok közül is a skandináv pengeformák a nagy kedvenceim. Az igazi skandiról (ilyen többek között a finn puukko kés is) azt kell tudni, hogy gyakorlatilag nincs élszalagja, a leélezés közvetlen a penge szélességének felénél-harmadánál kezdődik és ék formájú. Mivel az ilyen élt nehéz fenni és élezni, én azért rakok rá egy kis élszalagot is. Készítek továbbá kisméretű nyakkéseket (ezek 4-6 cm pengehosszúságú, nyakban hordható apróságok) és back-lockos (hátsózáras) bicskákat is.
– A magyar késes társadalom hogyan fogadta a feltörekvő kárpátaljai mestert?
– Voltam már a Lurdy Házban tartott késvásáron, tavalyelőtt pedig a FEHOVA-n is kiállítottam, és csak azt tudom mondani, hogy a magyar késes szakma egy nagyon rendes, befogadó közösség. A jeles mesterek közül Szántó Szabolccsal (Szasza) és Kovács Miklóssal (Mókamiki) személyes kapcsolatot is sikerült kialakítanom, és a nagyok nem restek megosztani tudásukat.
– Milyen anyagokat preferálsz?
– Markolatnak mindenképpen az organikus-természetes alapanyagokat használom. Ez lehet marha vagy lóbőr, nyírfakéreg és a fafajták szinte bármelyike. Személyes kedvencem ugyanakkor a kaukázusi dió és a sivatagi vasfa mint markolatanyag. Az acélok közül pedig legtöbbször a D2 márkajelű szerszámacélt használom, mert véleményem szerint nagyon jól ötvözi a korrózióállóságot a jó éltartással. Megfelelően hőkezelve ráadásul nem kell az él ridegségétől, kipattogzásától sem félni. Legutóbb viszont egy laminált acélból készítettem kést, ami azt jelenti, hogy két N695 márkájú acéllap közé szendvicstöltelék-szerűen kovácsolnak egy D2-est. Az ilyen penge sokkal rugalmasabb és korrózióállóbb, mintha „tiszta” D2-ből készült volna, és nem mellesleg az élnél előbukkanó és barnított „töltelék” acél nagyon mutatóssá is teszi.
– Melyek voltak a legnehezebb munkáid?
– A legemlékezetesebb munkám egy magyarországi megrendelőnek készített egyedi vadászkés volt, melynek a markolatát három különböző, ívesen illeszkedő faanyagból kellett intarziaszerűen összeraknom. Mint később megtudtam, ez a késem Finnországban kötött ki, és egy lappföldi késbarátnak szerez most örömet. Ezenkívül van egy pengém, ami egyenesen Ausztráliába ment, mert onnan is kaptam megrendelést.
Itt szeretném megjegyezni, hogy van ám mesterjegyem is, egy francia liliom, amit Ukrajnában csak én használok. Tehát ha valakinek egy „háromtestőrös” Bourbon liliomos kés kerül a kezébe, az biztosan az én munkám.
– Az érdeklődők hogyan tudnak megtalálni?
– Egyszerűen, hiszen a Facebookon jelen vagyok, de Tiszaújhelyen is mindenki tudja, hol lakik a „késes Boldog”.
Matúz István
