Határozott, szókimondó, szereti az igazságosságot. A munkáját maximális odaadással végzi, jó kommunikatív készséggel bír, ért az emberek nyelvén. A mindene a családja, az ötéves kisunokája. Szabad idejében varrogat, szívesen készít a családnak egyedi tervezésű ruhadarabokat. Rovatunk mai vendége Jakab Margit, a Badalói Községi Tanács jegyzője.
– Tősgyökeres badalói?
– Igen, itt születtem, itt nevelkedtem, gyönyörű gyermekkorom volt. Iskolába a szomszédos faluba írattak a szüleim, öt éven keresztül a Tiszacsomai Kéttannyelvű Általános Iskolában tanultam ukrán osztályban, a középiskolai tanulmányaimat a Beregszászi 1. Számú Középiskolában fejeztem be. Eleinte nem volt egyszerű, már csak azért sem, mert a barátnőimmel gyalog jártunk az általános iskolába, de az akaratunkat ez sem törte meg. Amikor pedig Beregszászban tanultunk, hajnalok hajnalán keltünk, mert az iskolabusz első járata 4 óra 30 perckor indult. De hamar belerázódtunk, jó eredménnyel érettségiztem. Akkor, gyermekfejjel még nem is gondoltam, később milyen hasznát veszem az ukrán nyelvnek, de az idő megmutatta, hogy bizony-bizony, ha nem a kezdetektől tanultam volna az államnyelvet, most a jelenlegi munkámat sem végezhetném.
– Hol tanult tovább?
– Kiskorom óta az egészségügyben szerettem volna dolgozni. Sosem irtóztam a vértől, az injekciós tűtől, ezért a 10. osztály befejezése után a Beregszászi Egészségügyi Koledzsbe felvételiztem. Tulajdonképpen be is jutottam, de a vörösdiplomások előnyben részesültek, így nekem azt ajánlották, tanuljam ki a szakmát Leningrádban, mert ott van hely. Amikor a nagymamáim, és édesanyám ezt megtudták, hallani sem akartak róla, hogy olyan messzire menjek, mert édesapám nagyon fiatalon, abban az évben hunyt el. Így itthon maradtam, és a beregszászi „vasgyárban” helyezkedtem el, előbb gépírónőként, majd titkárnő lettem. Később, egy gyorstalpaló tanfolyam után, könyvelőként álltam munkába a statisztikai hivatalban.
– Mikor alapított családot?
– Fiatalon, 19 évesen mentem férjhez. A férjem szintén tősgyökeres badalói, már gyermekkorunkban ismertük egymást. Mivel ugyanabban a gyárban (én könyvelőként, a férjem mérnök-technológusként) dolgoztunk, úgy döntöttünk, a városba költözünk. De hiába volt Beregszászban szép kis kertes házunk, a fizetésünk is jó volt, a szívünk mindig hazavágyott, minden egyes hétvégét Badalóban töltöttük. Végül tíz év után ismét hazajöttünk, a mi drága falunkba. Jól mondják, hogy mind a városba, mind falura születni kell. Kiderült, hogy mi falura születtünk, hiányoltuk a kertet, a jószágot. Közben egy fiunk született, Krisztián hatéves volt, amikor visszaköltöztünk Badalóba.
– Azonnal jegyzőként állt munkába?
– Nem, nevelőnő voltam a helyi óvodában, nagyon szerettem azt a munkát, de 2006-ban felajánlották a jegyzői állást, amit elfogadtam, s immár 14 éve végzem.
– Számos önkormányzati hivatalban jártam már, és tapasztaltam, hogy a jegyzőnek rengeteg a tennivalója. Ez arra enged következtetni, hogy bizony rátermettnek kell lenni. Ön az?
– Rátermett vagyok, vagy sem, nem tudom, de hogy határozott, az biztos. Emberekkel dolgozni nem egyszerű feladat. Ez felelősségteljes munkakör, nekünk a törvények szerint kell eljárnunk, amit sok esetben nem igazán értenek meg a helyiek, de ezeket a helyzeteket tudni kell kezelni, amit nem tanítanak az egyetemen. Hála Istennek eddig még nem ütköztem nagyobb problémába, végül mindig sikerül megérttetni a felmerülő problémát. Köztudott, hogy Badalónak elég nagy cigánytábora van. Amikor munkába álltam, azt hittem, velük gondok lesznek, de szerencsére nem így történt, sőt, az első perctől megszerettek, mert emberségesen bántam velük, amiben tudtam, segítettem nekik, s így teszek mind a mai napig.
– Belefér az ön munkájába a halogatás?
– Csak abban az esetben halogatok, ha közbejön egy fontos ügy, és azzal kell foglalkozni. Meglehet, nem is teljesen az én feladatom, de mi itt egy kis család vagyunk, és ha kell, ha a helyzet úgy kívánja, segítünk egymásnak.
– Tulajdonképpen egész életében emberekkel dolgozik. Hamar kiismeri, ki milyen?
– Igen. Első ránézésre látom, ki a szerény, egyszerű ember, és ki nem az. Sok esetben ez utóbbiakkal szoktak gondok lenni, de, mint ahogy már említettem, ezt is tudni kell kezelni.
– Megbízik az embertársaiban?
– Nem. Eléggé bizalmatlan vagyok, mert ért már csalódás. Ha pedig csalódom valakiben, az végérvényesen bennem marad.
– Tehát sértődékeny?
– Nem igazán, haragtartó sem vagyok. Viszont úgy gondolom, a gondviselőtől mindenki azt kapja, amit érdemel.
– A fia már családot alapított. Ők is Badalóban élnek?
– Hála Istennek igen. Így most egy portán immár négy generáció él együtt. A fiunk a helyi általános iskola után a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban tanult, majd a vásárosnaményi gimnáziumban folytatta a tanulmányait. Ezután felvételt nyert a Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Karára. Tizenhárom évi magyarországi tartózkodás után úgy döntött, hazajön, hozzánk hasonlóan neki is idehúz a szíve. Kéthetente járt haza, és mindig azt mondta, amikor átjött azon a bizonyos csomai hídon, érezte, itt a helye, itt kell hogy leélje az életét, itthon akarta kamatoztatni a tudását. Párt is itt választott, a szomszédos Tiszacsomáról nősült. A kislányuk, Anna, a mi drága unokánk ötéves szépség. Mivel nekünk csak egy fiunk született, mindig is vágytam egy kislányra. Amikor megtudtam, hogy az unoka kislány, nagyobb öröm nem is kellett az életemben. Sok időt töltök vele, leginkább sütni-főzni szeret velem. Kis gyúrótáblája van, azon nyújtja, szaggatja a tésztát. Felnőttek között van, nagyon felnőttes, ami nem baj, nagyon szeretjük, de sosem gügyögünk vele. Az a fontos, hogy értelmesen beszéljen, sok mindent megtanuljon.
– Van hobbija? Mi az, ami kikapcsolja?
– Mindig nagyon szerettem varrni, hímezni. A fiunk kétéves korában megbetegedett, nem járhatott óvodába, nekem pedig döntenem kellett: a munka vagy a gyerek egészsége. Természetesen úgy döntöttem, hogy otthon maradok vele. Ekkor tanultam meg használni a varrógépet. Ez mind a mai napig megmaradt. Ha van egy kis szabad időm, szabok-varrok, nagyon megnyugtat ez a foglalatosság. Emellett büszke vagyok arra, hogy önszorgalomból tanultam meg varrni. Van egy kis gardróbszobám, befészkelem magam, és hozzálátok a kézimunkához. Annácska születésnapjára piros-fehér pöttyös ruhát fogok varrni, jól fog neki állni, mert barna kislány.
– Meg van elégedve az életével?
– Mindenem megvan, amit a Jó Istentől kértem. Szerető családom, tündéri lányunoka. Én méltán mondhatom, hogy meg vagyok elégedve az életemmel, hiszen ezek a dolgok a világon a legfontosabbak. A többi meg kialakul. Igaz az a közmondás: segíts magadon, és akkor Isten is megsegít.
Hegedűs Csilla
