„Az élet utat tör magának” – mondja Jeff Goldblum az első Jurassic Park filmben.
Milyen igaz, már-már közhelyesen bölcs. Ezért a jelen „járványügyi” dialektikájára is bátran alkalmazható.
Az egész azzal kezdődött, hogy egy anyuka ballagott a gyermekével. Természetesen mindketten maszkot viseltek. Elismerem, ez a látvány manapság aligha kerülhet újságok címlapjára. Amiért mégis előhozakodom vele, az a védőeszköz díszítése. Mindkettőjükön dínós álarc volt. Azonnal megfogant bennem a gondolat: ideje közkinccsé tenni a maszkok evolúcióját.
Mert, bár ez a néhány karanténos hónap a világegyetem létezéséhez képest kifejezhetetlenül csekély idő, s még földtörténeti léptékkel mérve is elhanyagolható, arra elég volt, hogy a maszkok ugrásokkal teli evolúción menjenek keresztül.
Azzal kezdődött, hogy a pandémia hírére előbb sokszorosára emelkedett a védőeszközök ára, majd gyakorlatilag – a felejthetetlen hruscsovi, brezsnyevi érát idézve – eltűntek a patikákból, drogériákból, hogy aztán megújulva (még drágábban) kerüljenek elő.
S ezzel a fejlődés nem állt meg. Bebizonyosodott, hogy mégsem ugrottunk vissza a múltba. A fejlett szocializmus hiányra épülő gazdaságpolitikája helyett működni kezdett a piaci ösztön, logika. A kezdetleges maszkbiznisz pillanatok alatt önálló iparággá nőtte ki magát. Az egyszerű textil alkalmatosságok mellett megjelentek a szintetikus anyagból, különleges kelmékből készültek. A fülre akasztható, megköthető rongydarabkát felváltották a fantasztikus filmeket idéző kreációk. Az eleinte fehér, furcsazöld maszkok kiszínesedtek. Egyik-másik már inkább hasonlított reneszánsz itáliai karnevál kellékére, mint egészségügyi védőeszközre.
Mondhatnánk: mindent a vásárlóért. Nincs ezzel semmi baj, hisz a szabad piac, a kereslet-kínálat törvénye determinál.
Ám az evolúció nem állt meg. Az idő múltával a kényszerből, elővigyázatosságból (ki-ki válassza a neki szimpatikus verziót), hordott maszk egy evolúciós (bak)ugrással divatcikké változott. S már a viseletét sem a célszerűség, hanem az önkifejezés, önmegvalósítás határozza meg.
Viselik laza eleganciával, csáléra csapva, nyakra lehúzva, amolyan professzorosan, homlokra tolva, mint szórakozott tudós a szemüvegét, punkosan csuklón, térden, merészen tarkón, a társadalmi normák elleni tiltakozásként…
Csak úgy nem, ahogy, talán védene is valamelyest.
Ez a maszkabál-evolúció.
Horváth Sándor