Elmondok egy történetet, amely még egészen kisfiú koromban esett meg velem.
Az 1960-70-es években a vadászati kultúra igen fejletlen volt még, s azt sem tudom, hogy vadászati szabályzat már létezett-e egyáltalán.
Unokatestvérem, Tornyi Antal Lajos jóvoltából, aki tőlem tizenöt évvel idősebb volt, megismertem a vadászat minden fortélyát és a vidék helyneveit.
Már nem emlékszem, hogy hány éves lehetettem, kilenc-e vagy tíz, de tudom, hogy szeptember közepe táján történt.
Mint már olyan sokszor, azon a reggelen is vadászni indultunk. A Csákai birgisznek nevezett hely felé vettük az irányt, mert állítólag ez idő tájt ott már hallottak szarvasbőgést. Jó magam ilyesmit ez idáig még nem hallottam. Mint mindig, ha a Várhegy mögé készültünk vadászni, hajnali három óra táján indultunk hazulról.
Abban az időben, más jármű nem lévén, csakis gyalogosan közlekedtünk, és körülbelül mintegy kilenc-tíz kilométert kellett megtennünk hogy odaérjünk.
A Kincstári kertben álltunk meg egy kis pihenőre, és hogy a vadászok megbeszéljék, ki hol foglalja el majd leshelyét. Fél öt körül járhatott az idő, de ez, szeptember lévén, még koromsötétet jelentett. Úgy beszélték meg, hogy Fenyves-völgyet fogják végig állani egészen a Csákai birgiszt az Öszvérháttól elválasztó Hármasvölgyig.
Mivel Lajos bátyám és jómagam voltunk a jelenlévők között a legfiatalabbak, nekünk kellett felmennünk a Hármasvölgyhöz. Megindultunk hát fölfelé a koromsötétben.
Itt kell megjegyeznem, hogy ezek az emberek a sötétben is úgy tudtak tájékozódni az erdőben, hogy az valami csoda (ezt sok év múlva jómagam is elsajátítottam).
Libasorban lépkedtünk, és egy-egy puskás mindig lemaradt a már előre megbeszélt helyen.
Bevallom őszintén, hogy számomra nyugtalanító volt a koromsötétben való botorkálás. Akkor voltam életemben először komoly lesen, de kitartottam és bátorságot mutattam. Már-már elértük a leshelyünket, mikor jobbra tőlünk valahol a fenyvesben megszólalt egy bika.
Mivel én még ez idáig ilyet nem hallottam, valami nyögésfélének tűnt. A szívem a torkomban dobogott, úgy féltem.
Lajos bátyám is hallotta, ezért megálltunk. Meg akartam kérdezni, hogy mi a helyzet, de ő megelőzött, és a kezét a számra tette. Másodperceket állhattunk csupán a csöndben, de ez számomra végtelenségnek tűnt. Kis idő múlva a bika olyat bődült, hogy majdnem becsináltam ijedtemben. Megragadtam Lajos bátyám kezét, pedig inkább futni szerettem volna valahova. Mindegy, hogy hova, csak el erről a „veszélyes helyről”.
Lajos megérthette, hogy félek, ezért odahajolt hozzám és a fülembe súgta: „ne félj, ez a szarvasbika volt!”
Arra már nem emlékszem, hogy miként ért véget a szarvasles, de az első szarvasbőgést, míg élek, nem felejtem el.
Napjainkban világa már közel nem ilyen. A jelen a technikáról szól, a modern telefonról, a számítógépről. Most az ifjúságnak a szeme nem a sötétséghez van szokva. Nehéz is lenne rávenni sok fiatalt, hogy kinn aludjon az erdőben, és a lehullott falevéllel takarózzon. Változnak a korok, szokások, s ez így van rendjén.
Jómagam sokszor és nagyon szívesen aludtam az erdőn. Még most is örömmel tenném, de már nem élnek azok az emberek, akiktől annak idején megtanultam a vadászat fortélyait, akik megtanítottak emberségre, a vad iránti tiszteletre.
Hideg téli éjszakákon, a meleg takaró alatt visszagondolok a múltra, s nincs olyan altatódal, amitől édesebben aludnék, mint a régi vadászatok és a régi emberek emlékétől.
Stók Lajos, a történetmesélő vadász
Stók Lajos mióta az eszét tudja, kapcsolatban állt a vadászattal. Nincs olyan Stók család Visken, melynek tagjai között ne akadna vadász. Természetszeretetét és a vadászathoz való vonzódását valószínűleg apai nagyapjától, Stók Lajostól (1899-1953) örökölte, aki a magyar állami erdészet több kirendeltségeinél dolgozott. Stók Lajos már egész fiatal korától hajtóként járta a hegyeket, mezőket a viski vadászokkal. 1977-ben kapott vadászengedélyt. Abban az időben még nem volt szigorú a törvény, aki jó ajánlólevéllel rendelkezett, könnyen hozzájuthatott az engedélyhez. 1982 őszén elhunyt a viski vadásztársaság akkori elnöke.
A helyébe Hánka Sándort választották, Stók Lajos pedig a társaság elnökhelyettese lett. Ezt a tisztséget az egyesület átalakításáig, 2015-ig töltötte be.
Gyermek- és ifjúkori olvasmányai (Kittenberger Kálmán, Nadler Herbert, Széchenyi Zsigmond, Fekete István írásai) hatására felébredt a vonzalma az írás iránt. Erre 1986-ban kapott bátorítást nagybátyjától, Behun Jánostól, a Kárpáti Igaz Szó akkori főszerkesztőjétől (Behun anyja viski Stók-lány volt).
Ekkor kezdtek megjelenni vadászattal kapcsolatos írásai a lap Hegyen, völgyön c. rovatában.
Stók Lajos 1960. március 11-én született Stók Sándor és Varga Ilona gyemekeként a kárpátaljai Visken. Születése után két héttel elvesztette bal szeme világát.
Szülei 1967-ben beíratták a Viski 2. Sz. (magyar tannyelvű) Középiskola első osztályába. Az általános iskola 8. osztályának befejezése után dolgoznia kellett, ezért az érettségi vizsgát az esti iskolában tette le. A szovjethatalom éveiben apja családját a nép ellenségének kiáltották ki, a rájuk nehezedő ideológiai nyomás 1953-ban szűnt meg, amikor nagyapja, akit koncepciós perben ítéltek el 1944-ben, meghalt az egyik szovjet lágerben.
Stók Lajos 1976-ban a kolhoz építőbrigádjához került, később a traktorbrigádnál lett szerelő. Katonának a szeme miatt nem sorozták be.
1983 júniusában nősült meg, felesége a moldáviai Tiraszpol városából származott.
1983-1984-ben elvégezte a Kisinyovi Varrógépszerelő Technikumot. 1986-ban született Lajos nevű fia. A 80-as években különböző építkezéseken dolgozott. 1993-ban a Huszti Járási Halász-Vadász Egyesület fővadőre lett. 2001-ig látta el e feladatot. Ismét idénymunkás lett különböző építkezéseken. 1990-ben váratlanul meghalt az édesanyja, majd 2005-ben az édesapja. 2004-ben a feleségét is eltemette.
Annak ellenére, hogy Máramaros hatalmas erdőségei kiváló vadászterületül kínálkozott már a középkorban, nem túl gyakran találkozhatunk e területről származó vadászírásokkal. A régi időkben szarvasok, őzek, vadkecskék, de medvék, hiúzok és egyéb dúvadak nagy tömege messziről vonzotta a vadászat kedvelőit. A középkor folyamán a jobbágyszolgáltatások között a huszti uradalomban nyestet, rókabőrt, karvalyt és császármadarat emlegetnek az urbáriumok. Természetesen azóta minden megváltozott.
Stók Lajos a Vadásztörténetek az Erdős-Kárpátokból című könyvében. A a 20. század második felének vadászéletét mutatja be. Sok mindenről szó van az írásokban az elmesélt vadásztörténeteken kívül, azokba beleszőve. Többek között a vadállomány fenntartásáról és szaporításáról, a vadban rejlő értékek gazdaságos felhasználásáról, az apró- és a nagyvad mennyiségi és minőségi fejlesztéséről, a dúvadak számának csökkentéséről, a vadak védelméről és az általuk okozott károk csökkentéséről.
Mindezek mellett az írások néprajzi értékeket is képviselnek. Számos dűlőnevet és helyi szokást is megörökítenek. Méltán számíthatnak azok érdeklődésére, akik szeretik Kárpátalja, és ezen belül Máramaros természeti szépségeit, és érdeklődnek a vadászkalandok iránt – fogalmazott Czébely Lajos a könyv előszójában.
Az elkövetkezőkben a Barangoló rovatunkban Stók Lajos korábbi és friss, színes írásait közöljük, amelyekkel az olvasót egy különös tájra vezeti.
