Ukrajnában dübörög a nagy építkezésre keresztelt állami projekt, amelynek keretében több ezer kilométernyi utat hoznak rendbe az ország különböző részein. De mivel évtizedekig nem történt hasonlóan nagy volumenű fejlesztés, komoly lemaradást kell behoznia a regnáló kormánynak. Persze ne legyünk teljesen naivak, ez már az önkormányzati választások egyik pozitív kampányfogása, de legalább nem puszta ígéret, mint sok más az elmúlt 30 év alatt.
Az útjavító gépek, megküzdve a Kárpátok hágóival, vidékünkön is ontják magukból a friss aszfaltot, a megye ütőerének számító autóutak újulnak meg. Az elmúlt hónapokban tett kárpátaljai autós kalandozásaim során – a koronavírus miatt a külföldi utazások az idei évre ki lettek lőve –élvezhettem is ennek édes gyümölcsét, a tükörsima aszfaltcsík nyújtotta kényelmet, azt, hogy sokkal gyorsabban el lehet jutni Kőrösmezőre, a Vereckei-hágóhoz és még sorolhatnám. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az aszfaltozó gépek és úthengerek éjszakára sem állnak meg. A közlekedési infrastruktúra fejlesztése komoly turisztikai lehetőségeket nyit meg.
Ugyanakkor míg a főutak megújulnak, a falvakat összekötő alsóbbrendű szakaszokon, és a települések utcáin nincs változás. Ebből lett elege Nagydobronynak négy éve, amikor az ott lakók úgy döntöttek, a saját útjukon fognak járni. Gyűjtést szerveztek, az adományokból vásároltak aszfaltot és, a falu apraja-nagyja nekiállt utat építeni. A dobronyi csodáról beszámoló ukrán hírműsorok komoly hullámokat vertek, amelyek más magyarlakta településeken is elindítottak önkéntes útépítő mozgalmakat. Bereg-vidéki, munkácsi járási és ugocsai települések álltak be a sorba, mutattak példát páratlan összefogásból. Az effajta közösségi összetartás, tenniakarás bizonyíték arra, hogy a számos nehézség ellenére van jövője a kárpátaljai magyar közösségnek. A modern „aszfaltbetyárok”, népi hőssé váltak vidékünkön, akik a jó ügyért, a közösségért állnak ki.
Szabó Sándor
