Az év augusztusában múlt 43 éve, hogy megkaptam első hivatalos vadászengedélyemet. Az is igaz azonban, hogy ióta eszemet tudom, kapcsolatban voltam a vadászattal. Ezt a szenvedélyt apai ágon örököltem, mivel apám, nagyapám valamilyen formában, kapcsolatban voltak az erdőjárással és a vadászattal. Olvasni mindig nagyon szerettem, és eltérően a korosztályomba tartozók jelentős részétől, akik Karl May könyveit bújták, én inkább a vadászirodalmat részesítettem előnyben. Nagyon szerettem Nadler Herbert, Kittenberger Kálmán, Nemeskéri-Kiss Sándor, Fekete István, Thurn-Rumbach István, Maderspach Viktor és természetesen Széchenyi Zsigmond könyveit. Abban az időben nem volt könnyű hozzájutni az említett kiadványokhoz, ezért egymásnak kölcsönöztük, vagy valamilyen úton Magyarországról hozattuk el nem kevés pénzért. Valamennyi író könyvét szívesen és élvezettel olvastam, de Széchenyi Ahogy elkezdődött és Ünnepnapok c. kötetét többször is elolvastam. Ezekből gazdagítottuk egy kissé vadászati ismereteinket.
Sajnos a szovjet rendszerben, de még napjainkban is Kárpátalján és az ország más területein is a vadászkultúra igen alacsony nívón áll, nem beszélve a vadászetikáról.
Az egyik unokahúgom, aki tudta, mennyire szeretem a vadászirodalmat, megajándékozott egy Széchenyi Zsigmondról szóló, annak életét bemutató új könnyvel, melyet Gyorgyevics Tamás írt Széchenyi Zsigmond címmel.
Kimondhatatlan volt az örömöm, különösen akkor, amikor megtudtam, hogy Zsiga bácsi második felesége még él, és éppen a fent említett unokahúgom és nővére gondozza.
Egy alkalommal, amikor Magyarországra kellett utaznom, kieszközöltem húgaimtól, hogy valamilyen úton-módon találkozhassam Széchenyi Zsigmond második feleségével, Hertelendy Margittal, „Mangi nénivel”. Augusztus 25-re, épp Lajos-napra esett a találkozó. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna. Sohasem fogom elfelejteni, amíg élek. Verőfényes meleg vasárnapi délelőtt volt.
Máskor is voltam már lámpalázas, de az akkori különös eset volt. Mégis csak egy grófnővel fogok találkozni, aki legkedvesebb írómnak a felesége volt, és aki Széchenyi Zsigmond utolsó könyvének, a Denaturált Afriká-nak fényképeit készítette, és részt vett az akkori expedícióin.
Dobogó szívvel csöngettem be a Luganda utcai házba. Irma húgom nyitott ajtót, ez egy kissé enyhített izgalmamon. Leültetett az előszobában. Itt vártam meg Mangi nénit. Nem várakoztatott sokáig. Még nem is érkeztem igazán a háború után megmaradt trófeák között szétnézni, Mangi néni már ott is volt.
Igen kedves, idős asszonyt láttam magam előtt, bemutatkoztunk egymásnak.
Mangi néni ragaszkodott hozzá, hogy előbb a reggeli és csak utána a beszélgetés. Feszélyezve éreztem magam a reggeli közben, amit Mangi néni észre is vett, és biztatott, hogy fogyasszak nyugodtan, ne érezzem magam kényelmetlenül. Engem azonban az a tudat, hogy kinél vagyok, és kivel reggeliztem, továbbra is izgalomban tartott, nehezen tudtam lenyelni az egyébként ízes falatokat. Reggeli után leültünk a nappaliba, ahol több órán át beszélgettünk különböző régi dolgokról, főleg a Denaturált Afrika c. könyvről. Később Mangi néni engedélyével és Irma húgom kalauzolásával körbenéztem Széchenyi Zsigmond fennmaradt trófeái között, és néhány fényképfelvételt is készíthettem.
Ezek után Mangi néni dedikálta nekem Gyorgyevics Tamás Széchenyi-könyvét, és mivel tudta, hogy érdeklődöm a vadászirodalom iránt, megadta Gyorgyevics Tamás író címét és telefonszámát.
Nemsokára meg is látogattam az írót balatonalmádi villájában.
Így vált valósággá az a vágyam, amit igazából elképzelni sem mertem, hogy a nagynevű gróffal, vadásszal, Afrika-kutatóval – aki Almásival, Horthy Jenővel és még sok híres emberrel vadászott, könyveket írt, és a kommunisták kegyetlenül megalázták emberi mivoltában – így találkozhattam, saját lakásában járhattam, s lelkiekben gazdagodhattam.
Stók Lajos
(Visk)
