Mit tudnak Bíró Andorról a tiszaháti fiatalok?
A Határőr Agrárcég-Kolhozban végzett tevékenységéről, a kárpátaljai magyar kultúra megőrzése érdekében tett lépéseiről számtalan írás született. Szülőfalujában, a Tiszapéterfalvával összenőtt Tivadarfalván egy évtizeddel ezelőtt még nem volt olyan ember, aki ne hallott volna róla.
Simon Rita
Vastagkeretes szemüveget viselő, őszhajú, rekedtes hangú, magas, délceg, tiszteletet parancsoló, nagytudású idős öregúr, aki sokat sétál egy igen érdekes bottal – bennem ez a kép maradt meg Andor bácsiról. „Az elnök” – mindenki csak így emlegette még idős korában is. Sokszor találkoztam vele, mivel abban az utcában lakott, amelyikben az anyai nagyszüleim. Ők mesélték, hogy csak azután lettek elhanyagolva egyes ház előtti virágoskertek, miután Bíró úr már nem gyakorolta tisztségét. Az egyforma sorházakkal beépített „pálya” utca (korábban Gagarin, ma Sport utca) végén lakó elnök megkövetelte a rendet, a fegyelmet, volt érzéke a vezetéshez.
Már a nyolcvanat taposta, amikor egyszer találkoztam vele a Tisza partján, miközben a töltésen sétálgatott a szépen faragott botjával. Nagyon szeretett sétálni.
Még több időt töltött a friss levegőn, miután elhunyt a felesége. Messziről felismertem a mindig ápolt, elegáns, lassan, kimérten lépkedő bácsit. Amikor a közelébe értem, hangosan köszöntem. Illemtudóan megkérdeztem, hogy van. Kissé meglepődött a fiatal, nyájas hangtól, és mivel már nem látott túl jól, visszakérdezett, ki érdeklődik? Mindig magázódott. A nevem nem sokat mondott neki, de a nagyszüleimét említve rögtön beazonosított, az egész családfát felsorolta. Szerintem mindenkit ismert a faluban. Innentől kezdve átvette az irányítást, és ő kérdezett. Legközelebb, amikor újra találkoztunk a töltésen, már a hangomról megismert.
Nem minden korombéli részesült ilyen szerencsében, hogy még szóba elegyedhetett az elnökkel. A mai huszonéves fiatalok közül kevesen találkoztak vele.
A fiatalabb korosztályt faggatva kiderült, akad, aki egyáltalán nem emlékszik Bíró Andorra, míg más már hallotta a nevét, ám nem sok mindent tud hozzá kötni.
A huszonnégy éves batári Bence Sándor csak annyit tudott a kolhozelnökről, hogy akkoriban a nagyapja testvére volt az egyik jobbkeze. Különösebben nem érdeklődött róla a családtagoknál. A tiszapéterfalvai Veres Orsolya szintén az édesapjától és a nagypapájától hallott történeteket. A huszonhárom éves Virág Zsófia is csak a szüleitől csípett el egy-két szót, amire már nem emlékszik, így azon kívül, hogy ő irányította a gazdaságot, nem sok minden maradt meg benne. Ez azzal lehet összefüggésben, hogy már nem élnek a faluban, vagy a családtagok csak érintőlegesen meséltek arról az emberről, akinek köszönheti Tiszahát a tájmúzeumát, illetve képtárát – hogy a teljesség igénye nélkül csak egy-két dolgot említsünk a kolhozelnök hagyományőrző, a magyar identitás fejlődését elősegítő vívmányai közül. Ám az, aki látta vagy utánakérdezett, arra valószínűleg olyan hatással volt, hogy sosem felejti el.
Sándor Dávidnak az egykori kolhozelnök neve hallatán az általa építtetett sportkomplexum jut eszébe és az ott rendezett baráti focimeccsek.
– Bíró Andor gyakran sétálgatott a stadionban, meg-megállt szemügyre venni a fiatalokat – mondja a húszas éveiben járó fiatalember. – Megnéztem a legnagyobb videómegosztóra feltöltött A péterfalvi álom című felvételt, amiben sok érdekes dolgot elmond.
Úgy gondolom, nagyon jól látta el feladatát, okos volt és ügyesen forgatta a Tiszapéterfalva központú kolhoz dolgait, amiért sok kitüntetést is kapott.
Bíró Andor a legmagasabb szovjet állami kitüntetések birtokosa. Nyolcvanöt éves korában elsőként kapta meg a Magyarok Kijevi Egyesülete által alapított Etelköz-díjat, amelyet a magyarság identitástudatának megőrzéséért legtöbbet tévő személyek számára adományoznak.
Andor bácsi utolsó éveit már a gyermekeinél töltötte Magyarországon, talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy a fiatalok kevéssé ismert. Viszont szerencsére akadnak kivételek, kíváncsiskodók, mint például Kardos Andrea:
– Annak ellenére, hogy személyesen nem találkoztam vele, az elmondottak alapján olyan kép alakult ki bennem róla, amelyben ő az a személy, akinek sok mindent köszönhet a falu – jegyzi meg a húszéves tiszapéterfalvai lány.
– Feltehetőleg az is az ő érdeme, hogy a helyiek inkább pozitív véleménnyel vannak a Szovjetunióról, az akkori időkből a jó dolgokra emlékeznek.
A falubeliek mélységes hálával odafigyelnek arra, hogy továbbadják Bíró Andor nevét. Mindig büszkén, méltatóan beszélnek róla, nálunk nincs olyan rendezvény, ahol ne említenék meg a nevét. Az, hogy a környéken akkoriban épült képtár, művelődési ház, sportkomplexum, zeneiskola és minden más, amitől különleges a mi falunk – neki köszönhető. Mindig megmelengeti a szívem, ha hallok róla. Hálás vagyok azért, hogy egyes emberek nem hagyják elszürkülni az emlékét, és remélem, majd mi is továbbadjuk az ő történetét az utókornak, hisz szerintem beírta magát a Tiszahát krónikájába. A legtöbbet édesapám mesélt a munkásságáról. Apa odafigyelt arra, hogy felvilágosítson a múltról, és én is mindig érdeklődtem, kérdezgettem. Kíváncsi típus vagyok, lehet bennem ezért is maradt meg jobban az a sok gyerekkori élmény meg szóbeszéd, amit róla hallottam. Egy-egy falunap után hazafelé menet apa mesélte, hogy ki is az a bácsi, mennyit dolgozott, hogyan lendítette fel a gazdaságot, miből állt össze a kolhoz, mi volt a Szovjetunió stb. Egyszer az egyetemi tanulmányaim során azt a feladatot kaptuk, hogy mindenki mutassa be saját kis települését. Mondanom sem kell, hogy én lehettem a legbüszkébb, joggal.
A magyarországi tanárok és diáktársaim elámultak azon, hogy nálunk egy falunak milyen létesítményei vannak, mennyire fejlett. Meg is kérdezték, hogy ez hogyan lehetséges. Én csak annyit feleltem, a titok: Bíró Andor.
Pedagógus, majd iskolaigazgató volt, mielőtt kolhozelnök lett. Munkalehetőségeket teremtett, amivel megelőzte a lakosság elvándorlását. Sok embernek biztosított munkát a környéken, többek között Marosi Fanni családjából is többen dolgoztak az elnök irányítása alatt, ő innen emlékszik rá.
– Többször járt nálunk, még a kolhoz felbomlása után is meglátogatott minket ünnepekkor. Még kicsi voltam a 2000-es évek elején, de emlékszem rá, kedves bácsi volt, akkor már bottal járt – magyarázza a tiszabökényi huszonöt éves lány. – Sok pozitívumot hallottam róla a szüleimtől és a nagymamámtól, tudom, mennyi mindent köszönhet neki ez a környék, sőt, valószínűleg nélküle sehol sem tartanánk most. Szerintem nagyon sok fiatal tudja, hogy mi mindent tett,
aki esetleg nem hallott róla, annak mindenképp meg kellene ismernie a nagytekintélyű földink életútját.
89 évet élt. Önerőből építtette a környék iskoláit, óvodáit, művelődési házait, gyárait, megalakította a Tisza Dal- és Táncegyüttest, egyedülálló vidámparkkal gazdagította a települést. Virágzott, fejlődött és lüktetett Tiszahát. Kezdeményezésére állították vissza és avatták fel 1989 nyarán a kuruc szabadságharc jelképét a Tiszaháton. A Tiszabökény és Tiszaújlak határában magasló turulmadaras emlékmű költségeit teljes egészében magára vállalta az általa vezetett mezőgazdasági nagyüzem. Többek között ezért a rengeteg kiemelkedő cselekedetéért is megérdemelné, hogy az utcát, ahol élt, róla nevezzék el, véli Dobán Vivien.
– A szüleimtől sokat hallottam Bíró Andorról – mondja a tizenkilenc éves diáklány. – Mindig tisztelettel beszélnek róla, hiszen a kommunista időkben is megőrizte és ápolta a magyar nyelvet, a hagyományokat a falunkban. A kultúrát és a sportot nagyon erősen támogatta. Személyesen is volt szerencsém találkozni vele, amikor egyszer részt vettem a születésnapja alkalmából rendezett műsoron a képtárban. Tiszapéterfalva a környékbeli falvak közül kiemelkedő, és ebben nagyon nagy szerepe volt Bíró Andornak. Úgy gondolom viszont, az utókor nem őrizte meg kellőképp az emlékét. Megérdemelte volna, hogy azt az utcát, ahol élt, róla nevezzék el.
Szerető apa, büszke nagyszülő, precíz, rátermett pedagógus, iskolaigazgató, kolhozelnök,
de mindenekelőtt nagybetűs Ember, aki megelőzte a korát
és ahogy Baksa Lujza egy korábbi cikkben megjegyezte róla, „beírta nevét Kárpátalja történelmébe” – ez volt Bíró Andor.
Azok az épületek, amiket hátrahagyott az utókornak, ma már talán át lettek építve, vagy lassan omladoznak, ám az eszme, amit sugároznak – elévülhetetlen. Minden magyarnak azt hirdeti még ma is, hogy a szülőföld az első, és a kitartó, átgondolt munkának meglesz az eredménye. Láthatatlanul tudatosította bennünk, hogy a nyelvünk és a kultúránk az, amit nem szabad feladni, hanem ápolni kell és terjeszteni. Legyen ez példa mindenki előtt!
