Elhagyatva – nevelőszülői gondoskodás, árvaházi körülmények
Vívódás, örömkönnyek, egymásra hangolódás és tiltakozás – ez mind része lehet egy árva vagy szülői gondoskodástól megfosztott, nevelőszülőknél felnőtt gyermek és családja életének. Teljes képet kapni és adni egy árvaházról, illetve a befogadó családokról szinte lehetetlen. Rengeteg kérdőjel és olyan mozzanat van, amit valószínűleg csak akkor értenénk meg, ha mi is részesei lennénk az egésznek. Így most is csupán bepillantunk a bátyúi árvaház mindennapjaiba, egy családtípusú gyermekotthon sokféleségébe és egy bentlakó gyermek múltjába.
Simon Rita
A bátyúi árvaház befogadóképessége 50 fő, legfeljebb 62 gyermeket tudnak elhelyezni. Ottjártunkkor 52 volt a létszám. A gyerekek csak ideiglenesen tartózkodnak itt, maximum 90 napig.
Ez idő alatt a szülőknek meg kell oldaniuk azt a problémát, ami miatt elvették tőlük a gyerekeket (szociális körülmények javítása, állás keresése, az alapvető élelmiszerek, ruházat biztosítása). Ha sikerül felülkerekedniük a nehézségen, akkor visszakerülnek hozzájuk a csemeték.
Viszont ha az eltelt idő alatt sem javult a helyzet, akkor bíróságra kerül az ügy, aminek vége a szülői jogok elvesztése is lehet, és a gyerekeket megpróbálják gyámság alá helyezni. Kerülhetnek nevelőszülőkhöz vagy család típusú gyermekotthonba.
A nevelőszülői család olyan intézmény, amely minimum egy, de legfeljebb négy árvát, illetve szülői gondoskodástól megfosztott gyereket fogadott örökbe. A családi típusú gyermekotthon olyan hely, amely legalább 5 árvát vagy elhagyott gyermeket nevel. A családi típusú árvaházban a gyermekek száma nem haladhatja meg a 10 főt, beleértve a saját gyerekeket.
– Hogyan kerülnek ide a gyerekek? – érdeklődünk Salemba Mártától, a bátyúi intézmény igazgatójától.
– A nehéz helyzetben vagy nem megfelelő körülmények között élő gyerekek felkutatása a gyámügy feladata, mi elmegyünk értük a megadott helyre. Minden faluban van erre kijelölt személyek, akik cselekednek, ha a gyermek élete veszélyben van, illetve nem megfelelő körülmények között nevelkedik.
– Mi a tendencia, a gyermekek visszatérhetnek a családjukhoz vagy nevelőszülőkhöz kerülnek?
– A gyerekek többsége eddig visszakerült a családjához. Most a koronavírus-járvány idején megnőtt azoknak a csöppségeknek a száma, akik hosszabb ideig maradnak nálunk, mert nincs aki gondoskodjon róluk. Az egész megyéből vannak itt gyerekek, a bátyúi árvaház központi intézmény Kárpátalján. 2000-ben építették, a következő évtől látja el feladatát.
– Véleményem szerint nehezebb itt dolgozni, mint egy iskolában. Ön hogyan került ide?
– A tanítóképző után rögtön ide jöttem. Nevelőnőként kezdtem, aztán igazgatóhelyettes lettem, majd kineveztek az intézmény vezetőjének. Mostanában a fiatal munkatársak hamar felmondanak, mert valóban nehéz itt dolgozni. Az olyan gyerekekkel, akikkel otthon nem foglalkoztak a szüleik, esetleg megszöktek, elkóboroltak, valóban nehéz szót érteni. Újabban már olyan fiatalok is élnek nálunk, akik bűncselekményt követtek el, de még kiskorúak, így jogilag nem vonhatók felelősségre. Úgymond javítóintézetbe küldik őket ideiglenesen. Valamennyi munkatársam pályakezdőként került ide, nem ismertünk más munkát, ez vált számunkra természetessé, és megtanultuk kezelni a helyzetet. A mostani fiatalok viszont fél év, legfeljebb egy év után elmennek innen. Ritka, hogy eljön ide valaki, és azt mondja, szívesen foglalkozik ezekkel a gyerekekkel.
Nézze, általában piszkosan hozzák ide a kicsiket, csak az apró, csillogó szemük világít. Egyesek tetvesek is, fertőző bőrbetegségektől szenvednek.
Mi egy személyben vagyunk nevelők, nővérek, felügyelők, megmossuk, rendbe tesszük őket, odafigyelünk rájuk, hogy jól érezzék magukat. Ez nem mindenkinek megy.
– Lehet őket nevelni, változtatni rajtuk?
– Adaptálódnak. Kellő odafigyeléssel sikerül őket formálni, viszont ha visszamennek ugyanabba a környezetbe, ahonnan elhoztuk őket, és ott nem történt jelentős változás, rövid időn belül visszatérnek régi viselkedésükhöz.
– Milyen nemzetiségű gyerekeket gondoznak?
– Vegyesen. Tíz nevelő dolgozik itt. Ha teljes kapacitással működik az árvaház, nagyon le vagyunk terhelve, olyankor még szükség lenne további segítségre, de általában megoldjuk. Magyar és ukrán nevelők is vannak az intézményben.
A csúszda mögül már pár perce figyel egy copfos kislány. Nem bírt tovább várni, fülig érő szájjal odaszaladt hozzánk és megpróbált bekapcsolódni a beszélgetésbe. Alig várta, hogy megölelhesse Márta nénit, majd őszinte érdeklődéssel engem is megsimogatott. Egy pillanatra elszorult a torkom. Az igazgatónő megigazította a kislány ruháját és copfját, megpaskolta a fenekét azzal az ígérettel, hogy majd később játszanak.
Az állami intézményt a megyei költségvetésből látják el. 2005-ben volt nagyszabású felújítás, azóta csak kozmetikai beavatkozások történtek, viszont van egy-két játékszoba, amire már nagyon ráférne a felújítás, mondja az igazgatónő. Egy év alatt akár 300-350 fiatal is megfordul náluk, akik különböző körülmények közül jöttek, nem mindegyiknek tanították meg azt, hogy óvni kell a környezetünket. Sokan itt tanulnak meg önállóan enni, itt lesznek szobatiszták.
Egy kisfiú már harmadszor húzza ki a felsőjét a nadrágjából, feltehetően csak azért, hogy Márta néni újra és újra odahívja, és megigazítsa rajta a ruhát két kedves szó, simogatás között.
– Hány éves kortól fogadják a gyerekeket?
– Háromtól tizennyolc éves korig. A gyerekek nem járnak óvodába, azt házon belül oldjuk meg, csak iskolába engedjük őket. A magyar intézménybe járnak.
– Olyan hírek is voltak, miszerint megszöktek innen a gyerekek. Gyakran előfordul az ilyesmi?
– Az elmúlt egy évben nem volt erre példa. Viszont megtörtént ilyen is. Elsősorban az idősebbek, 16-18 évesek szöktek el. De ők sem azért, mert olyan rossz körülmények lennének itt. Sőt, az igazat megvallva a gyerekek többsége kéri, hogy visszajöhessen. Az idősebbek esetében más a helyzet. Gondolják csak el, ha ide hoznak egy 17 éves fiatalt, aki talán már dolgozott is, megvolt a saját életritmusa, dohányzott, ivott… A dohányzás és az alkoholfogyasztás nálunk szigorúan tilos. Természetes, hogy megpróbálja kijátszani a rendszert, és ha nem megy neki, akkor elszökik, mert nem találja a helyét. A napirend sem felel meg neki, iskolába sem akar járni, jobban érzi magát az utcán. Megpróbáljuk jobb belátásra bírni, de velük a legnehezebb.
– Mi okozza a leggyakrabban a problémát, ami miatt ide kerülnek a gyerekek?
– A jövedelem hiánya. A szülőknek nincs munkája, nem tudják ellátni a gyermekeiket. Hozzátartozik az is, hogy sokan nem megfelelő életmódot folytatnak, alkoholizálnak, nem foglalkoznak a csemetéikkel.
– Mindent megadnak a gyerekeknek, ruha, meleg étel, kényelmes lakóhely. És a szeretet? Úgy tűnik nem bírnak betelni Önnel. Képesek annyi figyelmet és szeretetet adni, amennyire szükségük lenne? – kérdezem az intézményvezetőtől, aki csak szomorúan mosolyog a kérdésen.
– Nem győzzük csak szeretgetni őket. Egy-kettő az ölünkbe mászik, és kiszív belőlünk annyit, amennyit csak tud, mint egy szivacs. Nem mindegyik ilyen bújós, de szeretnek mesélni, igénylik, hogy figyeljünk rájuk.
– Nagy türelem kell ehhez a munkához és lelkierő. Önből árad a szeretet.
– Ugyan hogy lehet őket nem szeretni?
Mit mond a nevelőszülő-pszichológus?
Lelekács Georgináékhoz a bátyúi árvaházból nem került egyetlen gyermek sem, a család Szolyváról, Beregszentmiklósról, illetve Técsőről fogadott örökbe gyermekeket és alakított ki családtípúsú gyermekotthont. Hét gyerek nevelését vállalták, mára már csak egy maradt náluk.
– Kicsiket és nagyobbakat is magunkhoz vettünk, a legfiatalabb három és fél évesen került hozzánk, a legidősebb pedig tizennégy évesen. Először három gyermeket, aztán pár hónapra rá még hármat, majd a következő évben egyet hoztunk el. A gyerekek ukrán anyanyelvűek voltak, de egy év alatt megtanultak magyarul beszélni – magyarázza Georgina. – A beilleszkedés nehezen ment. Főleg azoknak, akik idősebb korban kerültek hozzánk. Volt, aki az édesanyjához hasonlított, mindig szóvá tette, hogy az ő anyukája ezt nem úgy csinálta. Olyan volt, mintha azt várta volna, hogy rivalizáljak vele.
– Érdeklődtek a vér szerinti szüleik iránt?
– Olyan gyermekünk is volt, akinek meghaltak a szülei. S mivel emlékezett rájuk, ezért fontosnak tartotta, hogy időnként felkeresse a sírjukat. A férjemmel mindig elkísértük a temetőbe, és hagytuk gyászolni. Mások szerették volna megkeresni a szüleiket,
ám a keserű valósággal szembesülve beletörődtek, és rájöttek, hogy nincs értelme ragaszkodni hozzájuk.
Sosem gátoltuk a szülőkkel való kapcsolat fenntartását, de a gyerekek maguk látták be egy idő után, hogy itt jobb helyen vannak. És a jót könnyű megszokni.
– Előfordult, hogy a pszichológus énjét is be kellett vetni a gyereknevelésnél?
– Igen. Amikor hozzánk kerültek a gyerekek, eleinte elrejtették az ételt. A párnájuk alá, a szekrénybe, mindenhová. Nem szóltam rájuk, de nem értettem, miért csinálják, hiszen sosem volt hiány az ennivalóból, és bármikor kaptak repetát, ha kértek. Elmagyaráztam nekik, hogy mindig lesz étel, nem szükséges eldugniuk a szobájukban. Lassan megértették, és leszoktak erről. Nagyjából egy év kellett, hogy kialakuljon köztünk a kötődés, a harmónia.
– Hogyan látja, a gyermekkori viszontagságok rányomják bélyegüket a felnőtt életükre?
– Valamilyen szinten igen. Még mindig keresik a helyüket az életben. Több gyerekünk is „bolyong” a nagyvilágban, nem tudja eldönteni, mit is akar. Az egyik Németországban él, albérletből albérletbe vándorol, nem találja a megfelelőt. A másik Budapesten van, szorgalmas, jó gyerek, mégis még mindig keresi a helyét. A harmadik Csehországban próbálkozik, ő sem tudja eldönteni, mit akar.
– Terveznek még magukhoz venni gyerekeket?
– Nem. Már tizenöt éve foglalkozunk családtípusú gyermekotthon működtetésével. Hat gyereket felneveltünk, már csak egyről gondoskodunk. Emellett van három saját gyermekünk is. Hazaköltöztünk a férjem szüleihez, így már fizikailag sem tudnánk megoldani, hogy elhelyezzük a gyerekeket a házban.
Hogyan érez a gyermek?
Senki sem tudja átérezni azoknak a gyerekeknek a helyzetét, akikről lemondanak a szüleik, esetleg elveszítik őket, és emiatt kerülnek árvaházba. Valakihez kegyes lesz az élet, és nevelőszülőhöz kerül, viszont másoknak még akkor sem fordul jobbra az életük, ha ez megtörténik. A neve elhallgatását kérő interjúalanyunk nem akar rosszat mondani a nevelőszüleiről, viszont jót sem igazán tud, főleg annak tükrében, ahogy az utolsó években viselkedtek.
– Miután elkerültem otthonról, egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, most már viszont egyáltalán nem beszélünk – magyarázza az ungvári járási nő. – Egyszer csak „felmondtak”. Nagyon bántott, hogy a két legkisebb testvéremet kirakták, a Sámuel Alapítványnak kellett elhelyezni őket egy másik családnál, mert még nem töltötték be a 18. életévüket.
A többiekről viszont senki sem gondoskodik, amióta nagykorúak lettek, nincs senkijük, akire támaszkodhatnának.
Nem lehet csak így hátat fordítaniuk a gyerekeiknek. Ha az emberek kivesznek valakit az árvaházból, akkor ameddig csak tudnak, gondoskodni kell róluk… A végére szinte belebetegedtek, és teljesen megváltoztak, nem volt szép. Megértem, hogy nehéz, sok feladat hárult rájuk, de akkor nem kellett hét gyermeket kivenni az árvaházból… Én jól jártam, mert férjhez mentem, nem kerültem az utcára. A többieknek nincs ilyen jó sorsuk… Ha tudok, segítek nekik, de már nekem is van saját családom, akiről gondoskodni kell.
– Hogyan kerültél nevelőszülőkhöz?
– Elvettek édesanyámtól, egy kis időt árvaházban töltöttem. Aztán, amikor úgy lett volna, hogy az egyik nevelőnő örökbe fogad, édesanyám hazavitt. Hétéves voltam, amikor a bíróságon azt kellett mondanom, hogy nem akarok vele lakni. Ezzel elvették a felügyeleti és a látogatási jogot tőle. Kórházba kerültem, aztán ismét árvaházba, ahol felkarolt a Sámuel Alapítvány. Rajtuk keresztül találtak meg anyáék, és megtetszettem nekik. Ma is emlékszem rá, azt kérdezték, szeretnék-e bekerülni egy családba.
Alig akartam elhinni, hogy lehet egy saját anyukám és egy apukám, van valaki, aki haza akar vinni…
– Hogyan gondoltál a biológiai anyádra?
– Nem tartottam vele a kapcsolatot, látni sem akartam. Úgy derült ki, hogy meghalt, hogy valaki felismert a városban, és rákérdezett, hogy kinek a lánya vagyok. 12 éves voltam. Ő keresett, látni akart, de én mondtam a szüleimnek, hogy nem szeretném, ha elvinnének hozzá. Olyan dolgokat csinált, és olyanokat láttam, amit nem kellett volna egy kisgyereknek.
– Milyen volt a nevelőszülőknél?
– Hét és fél évesen kerültem hozzájuk. Akkor még anyáék igyekeztek, odafigyeltek ránk. Később nem foglalkoztak azzal, mit eszünk, milyen ruhában járunk. Kizárólag a taníttatásra figyeltek oda, azért az állam fizetett. Hova tovább, egyre inkább éreztették velünk, hogy mi nem a saját gyerekeik vagyunk. Eleinte heten voltunk, aztán lettek saját gyermekeik is, a végére 10-en lettünk. Jóban voltunk, kijöttünk egymással. Eleinte ugyanazt kaptuk mi is karácsonyra, mint amit a vér szerinti gyerekeiknek vettek. Amikor már nagyobbak lettünk, egyre észrevehetőbb volt a kivételezés.
Tizenkét éves koromtól a gáztűzhely mellé voltam rendelve, a kicsiket én készítettem az iskolába.
Az utolsó években már nagyon rossz volt a helyzet. A kicsiktől tudom, hogy miután én eljöttem, még elviselhetetlenebb lett a sorsuk.
– Te fogadnál örökbe gyermeket?
– Nem szeretnék. Tudom, hogy nem lennék képes egyformán szeretni őket. Gyerekkoromból szép emlékeim vannak. Sokat játszottak, mókáztak velünk anyáék. Mindent tőlük tanultam meg, de a végén már nagyon kellemetlen volt.
