A vihar
Nagyon forró augusztus eleji nap volt. Erre szokták mondani, olyan meleg van, hogy a baltát is fel lehet rá akasztani. A nap már hanyatlóban volt, még így is csorgott rólam a verejték. Ránéztem az órámra, negyed nyolcat mutatott. A szúnyogok is megérezték az est közeledtét, és becsületesen tették dolgukat. Arra gondoltam, be kellene fújni magam szúnyogriasztóval, de rájöttem, hogy egyelőre hasztalan, mert az izzadsággal együtt úgy is lefolyik rólam. Inkább tovább gyönyörködtem a tájban, a madarak csicsergésében.
Azt a helyet, ahol éppen voltam, „Kincstári kert”-nek nevezik. Valaha, a magyar kincstári erdészethez tartozott, és ez a megnevezés mind a mai napig rajta maradt. Látogatásom egy őzbaknak szólt, ami a nyár folyamán több ízben is próbára tette idegzetemet. Tudtam, hogy ezen a környéken tartózkodik, hisz nemegyszer láttam, csak olyan messze, hogy az akkoriban engedélyezett sima csövű vadászfegyverekkel lehetetlen lett volna eltalálni.
Nem egyedül jöttem. Társam, Bálint bácsi (Pál Bálint) tőlem mintegy 400-500 méternyire volt. Ő okosabban oldotta meg, hogy elkerülje a forróságot, a gyümölcsös helyett az erdő hűsét élvezte. Később úgy magyarázta a dolgot, hogy azért húzódott be az erdőbe, mert félt, hogy a kis kulacsban lévő bor felforr a nagy hőségtől. Azon a helyen, ahol az öreg ült, disznók is meg szoktak jelenni, én inkább erre a verzióra gondoltam. Míg így elmélkedtem magamban, szinte észrevétlenül lebukott a nap, és igen kellemes szellőcske kezdett lengedezni.
Most már akartam vagy nem, be kellett kennem magam szúnyogriasztóval, mert felfaltak volna a bestiák. Miután mindezzel végeztem, eljött az időszak, amikor a vad mozgásba lendül. Az őzeknél a párzás a tetőfokára hágott. Abban az időben (1980) minálunk csak hallásból ismertük az őzhívót, így csak csendben próbáltunk túljárni az eszükön.
A körülöttem lévő almafák alatt már több mint egy hónapja kaszálták a füvet, friss sarjú volt növekvőben, amit az őzek igen szeretnek. Ám most valami oknál fogva nem akartak megjelenni. Lassacskán leszállt az est, és ködszerű félhomály ülte meg a tájat.
Kis idő múlva tőlem balra, a román államhatár irányából enyhe morgást hallottam, és a hegytetőn vékonyka felleg tűnt fel. Nem jó jel – gondoltam magamban – rossz idő közeleg. De ilyen forróság után nem is csoda. Még szerencse – gondoltam –, hogy minden felszerelésünket a vadászbódénkban hagytuk, csak a legszükségesebb dolgokat hoztuk magunkkal. A hegygerinc fölött az iménti kis felhőcske egyre növekedett. Ebből vihar lesz – gondoltam. A távoli morajlások is egyre erősödtek. Bálint bácsi is úgy látta jobbnak, ha nem itt kinn, a szabad ég alatt kap el minket a vihar, ezért elindultunk kis tanyánk felé. Mire odaértünk, már teljesen besötétedett, és a viharos szél egyre jobban süvített. Bementünk a bódéba. Villanyvilágítás nem lévén, meggyújtottuk a gyertyát, mint máskor is szoktuk, és nekiláttunk a vacsoránk elköltéséhez.
Eközben a vihar egyre erősödött, a várhegy oldalában lévő erdő recsegett- ropogott, törtek a fák. Bálint bácsi vacsora után, mint aki jól végezte dolgát, lefeküdt, és kis idő múlva már jóízűen hortyogott. Jómagam is ledőltem ágyamra, de nem jött álom a szememre. Egy-egy szélroham közben úgy éreztem, hogy kis bódénk azonnal fölborul.
Később, mikor a szél kezdett alábbhagyni, egyik villám a másikat érte, és olyanokat csattant, mint egy ágyúlövés.
Eszembe jutott, hogy bódénk teteje bádogból van, és tudtam, hogy az vonzza a villámokat.
Nem bírtam tovább idegekkel, felültem az ágyamon, és odaszóltam Bálint bácsinak – alszik-e? Ennek a bódénak a teteje bádogból van, nem csap be ide a villám kérdeztem?
– Honnan tudhatnám – mondta – de ne félj, ha esetleg ide is csap, mi már azt nem fogjuk érezni – és aludt tovább.
A szívem hevesebben vert a „megnyugtató” válasz hallatán.
Társam nem szerette, ha dohányoznak a bódéban, de én már nem bírtam tovább, rágyújtottam. Biztos hogy érezte a füst szagát, de egy szót sem szólt. Nemsokára egy nagy csattanás után megindult az eső.
Kissé megnyugodtam, és visszafeküdtem a helyemre, megpróbáltam aludni.
A sok átélt izgalom után úgy elaludtam, hogy csak arra riadtam föl, mikor virradatkor Bálint bácsi kirúgta a bódé ajtaját.
Nagy nehezen föltápászkodtam, felhúztam a csizmámat, és kimentem szétnézni. Förtelmes látvány fogadott. A várhegy oldalában a fák halomra dőlve, az almafák alatt a gyümölcs nagy része a földön, és mindenfele, amerre csak néztem, törött ágak. Bizony Bálint bácsi is meg volt lepődve, mikor szétnézett, ő sem gondolta, hogy ilyen nagy vihar volt.
Talán mondanom sem kell, hogy egyikünknek sem volt kedve a hajnali leshez, egy ilyen viharos éjszaka után. Arra is rájöttem, hogy este miért nem észleltünk vadmozgást. Mert az állatok megérzik az efféle változást, és igyekszenek biztonságos helyre húzódni. Mint ahogyan mi is tettük.
A reggeli elfogyasztása után úgy döntöttünk, hogy a vasárnapot már otthon töltjük.
Stók Lajos
