Nagy várakozással vettem kézbe a 2020-ban megjelent La Nilsson, Opera az életem című könyvet. A világhírű operaénekes, Birgit Nilsson memoárja egy negyvenéves parádés pálya hű lenyomata, s minden operabarát számára tartogat érdekességet és újdonságot.
A művész életének jelentős része a New York-i Metropolitan Operához fűződik, s mikor a híres intézményről két riportkötetet is készítettem, az énekesnő neve több fejezetben felvetődött. Szerzőtársam, Krénusz József, a Met nézőtéri felügyelője nagyra becsülte az előadót, akit az első könyvben mintegy huszonhatszor említ. A második kötetben a „legekről” – a hangi kvalitások alapján is – megemlékezett: „A legszebb jelzőt Birgit Nilsonnak és Renata Tebaldinak ítélem”.
Így tehát némi nosztalgiával kezdtem az olvasást. Ahogy haladtam előre, sorban vettem le polcomról az idézett énekesek lemezeit.
Elsőként Kristen Flagstadot választottam, akinek utódjául említi a New York Journal-American napilap Nilssont: „…Kristen Flagstad óta az első valóban szenzációs szopránénekesnő”.
A híres előd lemezét hallgatva, a leírt szavakkal maximálisan egyetértettem.
A négyszáz oldalas memoárban fokozatosan bontakozik ki Nilsson pályája, művészi hitvallása, s a magánéletébe is bepillanthatunk. Nem adták könnyen a sikert, nemegyszer éjszakákat szánt az új művek betanulására, tehetsége szorgalommal párosult. Elénk tárul a kulisszák világa, ahol az „ököljog” uralkodik, pályatársakkal, impresszáriókkal kell megküzdeni az érvényesülésért. A visszaemlékezés azért a kollegialitásnak is szép példáit sorolja fel, Nilsson nemcsak magáért, hanem másokért is gyakran kiállt.
Megismerkedhetünk a művész kedvenceivel, karmesterekkel, énekesekkel, s néhány világnagyság árnyoldalai is felbukkannak az oldalakon. Különösen Karajannal volt kritikus, érdekes, hogy a már említett szerzőtársam sem szívelte a német sztárkarmestert.
A sorokat olvasva a szerző nagyon nagy szerepet tulajdonít az anyagiaknak, minden bizonnyal ebben paraszti származása, az egykori családjának mindennapi megélhetési gondjai is közrejátszottak.
A könyvben gyakran megvillan Nilsson páratlan humora, ami a drámaiabb helyzeteken is átsegítette.
Magyar vonatkozásokat is találhatunk a kötetben, egy 1953-as Bartók Béla A kékszakállú herceg vára bemutatóval kapcsolatban emlékezik meg – kissé maliciózusan – a korán elhunyt magyar karmesterről, Fricsay Ferencről. A magyar származású Astrid Varnay is gyakran szóba kerül, s mivel vetélytársak voltak, az elismerés mellett a kritikus szavak sem hiányoznak. Solti Györgyről a lemezfelvételekkel kapcsolatban ír hosszasabban és elismerően. Egy megjegyzést azért teszek, a függelék interjú részében bukkan fel George Jellinek (sic) neve, nos, ő ízig-vérig magyar, Jellinek György Angyalföldön született, Amerikában elismert zenekritikusként dolgozott, de élete végéig ápolta anyanyelvét.
Külön kutatást igényelne a nagy magyar tenor Kónya Sándor szerepe a művésznő életében.
A Met archívuma szerint 1962 és 69 között a Turandotban Nilsson és Kónya nyolc alkalommal lépett föl nagy sikerrel. Krénusz József Nilsson visszaemlékezéseit idézi, amikor azt írja: „Birgit Nilsson, a híres svéd énekesnő emlékirataiban külön szeretettel emlékezik meg róla, s leírja azt is, hogy életében csak három Kalafja volt: Franco Corelli, Richard Tucker és Kónya Sándor.” Vagy egy másik kiadás tartalmazza az ominózus mondatot, vagy szerzőpartnerem tévedett az idézettel.
A szöveg a magyar fordító, Gáti István kezét dicséri, a szerkesztő, Szabó Ferenc János hivatkozásai korrektek, a fotóanyag gondosan összeválogatott.
A kötet a Rózsavölgyi és Társa gondozásában jelent meg.
A „Zene füleimnek” sorozat
A zene átszőtte egész életemet. E szenvedély egész korán kezdődött, ötéves koromban jutottam el először az operába, később zenei általánosban tanultam. Egyetemi éveim alatt hetente látogattam operaelőadásokat és koncerteket, s olvasmányaim között is gyakoriak voltak a zenei tárgyú írások. A kari vetélkedőkön is sikerrel helytálltam „komolyzene-szakértőként”. Feleségemmel, Judittal az egyetem kórusában ismerkedtem meg,
Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalat 1985-ben marketing vezetőt keresett, nem haboztam a jelentkezéssel. Nyolc boldog évet töltöttem a magyar kulturális élet „zászlóshajójánál”, a legtöbb lemez tartalmát ismertem, az importalbumok beszerzése is hozzám tartozott. A Vörösmarty téri irodám legnépszerűbb bútordarabja egy HIFI torony volt, nagyon sok felvételt hallgathattam munka közben.
Később a Duna Televízió egyik igazgatójaként folytattam pályámat. Ez a poszt már távolabb esett a zenétől, de szívesen vállaltam kollégáim filmjeihez zenei szerkesztést, s amikor saját műveket is kezdtem forgatni, a zene kiválasztása automatikusan az én feladatom lett. Pályám során egy zenei dokumentumfilmet is letettem az asztalra, Pataky Kálmán világhírű magyar operaénekesről készítettem el a Szlovén RTV Magyar Műsorok Stúdiójával. Két könyvet írtam a New York-i Metropolitan Operáról Krénusz József szerzőtársammal, az Intézmény nézőtéri felügyelőjével, s újságíróként számos kritika és beszámoló alá írhattam nevemet. Könyvespolcainkon gazdag zenei gyűjteményem kötetei sorakoznak.
A leírtak alapozták meg régi vágyamat, hogy egy zenei tárgyú sorozatba kezdjek, az erdélyi Hargita Népe, a délvidéki Magyar Szó napilapok, valamint a felvidek.ma portál mellett az írások mostantól a Kárpáti Igaz Szóban is megjelennek, így a cikkek négy országrészben olvashatók egyszerre. A pandémia alatt javarészt inkább visszatekintések, érdekességek, az ünnepekhez kötődő anyagok szerepelnek a palettán, később a zenei élet aktualitásai is előtérbe kerülnek.
Fogadják szeretettel az írásokat!
Csermák Zoltán
