A művészet, a zene gyermekkora óta kíséri, élete nagy részét ennek áldozza, és mindent megtesz azért, hogy a tudását tovább adja. Fontos szerepet játszik még az életében a magyar népzene népszerűsítése. Szabad idejét a családja körében tölti, és szívesen él hobbijának, virágok ültetésének is. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Kurendás Szilvia, a Nevetlenfalui Művészeti Iskola cimbalomtanára.
Hegedűs Csilla
– Hol járt iskolába?
– Tanulmányaimat a szülőfalumban, a Nevetlenfalui Középiskolában kezdtem, s a zeneiskolába is beírattak a szüleim, zongorázni tanultam. Zenei tanulmányaimat Péterfalván kezdtem, aztán három év elteltével, amikor nálunk is megnyílt a művészeti iskola, ott folytattam és fejeztem be.
– Mikor jött a cimbalom?
– Hamar váltottam, az Ungvári Zádor Dezső Művészeti Szakközépiskolába már cimbalomszakra felvételiztem. Az tetszett a leginkább ebben a hangszerben, hogy ritka, nem sokan tudják szépen megszólaltatni.
– A cimbalom inkább „férfias” hangszer…
– Mint ahogy már említettem, először zongorázni tanultam, de őszintén megmondom, zongoristákból sok volt, és a cimbalom mindig is tetszett, annak ellenére, mint ahogy mondta, „férfias” hangszer. Ez egyáltalán nem érdekelt, egyszerűen vonzott a hangzása, az, ahogyan meg lehet szólaltatni. Egy moldáv tanárnő fedezte fel bennem a cimbalom iránti hajlamot, tehetséget, ő készített fel a főiskolai felvételire, amiért mind a mai napig hálás vagyok neki.
– Tanulmányai befejezése után hol helyezkedett el?
– A Nevetlenfalui Művészeti Iskolában kezdtem el dolgozni, s ennek immár 23 esztendeje. Eleinte kevés tanítványom volt, ugyanis a cimbalom továbbra sem számított közismert hangszernek, és az ára sem két fillér, de ahogy telt-múlt az idő, egyre többen megszerették, most tizennégyen tanulnak nálam cimbalmozni, és az is érdekes, hogy többnyire lányok, csupán két fiú tanítványom van. Szoktunk viccelődni, hogy elnőiesítettem a cimbalmot Nevetlenfaluban. Nagyon büszke vagyok a tanítványaimra, és arra, hogy ilyen sok gyerekkel sikerült megszerettetnem ezt a csodálatos népi hangszert. Közben, a harmadik gyermekem megszületése előtt, felvételiztem a Munkácsi Állami Egyetemre. Az egyik vizsgám gyakorlatilag egybeesett a szülésemmel, de a Jóisten segítségével minden megoldódott, és a harmadik gyerek mellé még egy diplomát sikerült megszereznem.
– Ha már szóba került a gyerek, a család, maradjunk is ennél a témánál.
– Az ungvári főiskola befejezése után gyakorlatilag azonnal férjhez mentem, a házasságunkból három csodálatos gyermek született, a nagyfiúnk, László 23, Anett 17, Violetta pedig 14 éves. László feladata az édesapjának és a nagyapjának segíteni, a férfimunkát ők végzik a ház körül. Anett az Ungvári Művészeti Főiskolán tanul festészetet, már harmadik éve. Violetta nyolcadikos a helyi középiskolában, ő is a nővéréhez hasonlóan művész lélek, csak ő nem fest, hanem hegedül, és ezen a téren szeretne tovább tanulni.
– Mindig is sok gyermeket terveztek? Nagy családra vágytak?
– A férjem nagyon szereti a gyerekeket, ő háromnál is többet szeretett volna, de végül arra a közös megállapodásra jutottunk, hogy három gyerek elég lesz, s rájuk egyenként nagyon büszkék vagyunk.
– Ahogy említette, egészen fiatalon vált anyukává, hogy emlékszik vissza, akkor, vagy később volt aggódóbb szülő?
– A fiam születése után volt okunk az aggodalomra, mert komoly gyerekkori betegségben szenvedett. Nagyon átéltük az akkori helyzetet, mindent megadtunk volna, hogy a gyermek egészséges legyen. A Jó Istennek hála Lacika kinőtte a betegséget. Tehát inkább fiatal koromban aggódtam jobban, viszont én úgy gondolom, hogy egy szülő mindig félti a gyermekeiért, még akkor is, amikor már felnőtt.
– Tulajdonképpen az egész életét gyerekek között tölti. Van türelme hozzájuk?
– Egyik erényem, hogy türelmes vagyok, de inkább úgy fogalmaznék, sokáig tudom magam türtőztetni. Viszont nálam is megesik, hogy bármennyire is szeretem a gyerekeket, elszakad a cérna, ám ez nem veszélyes. Nagyon ritkán fordul elő, hogy valami felbosszant.
– A munkahelyi gondjait hazaviszi?
– Nem. Soha nem keverem a kettőt. Ami a munkahelyen történik, azt nem viszem haza, és fordítva, az otthoni dolgaimat sem viszem be a munkába. Úgy gondolom, ez így helyes, és így is szoktam meg.
– A halogatás belefér a tevékenységébe?
– Nem mondanám, de néha előfordul egy kis lazaság. Az viszont tény, hogy halogatás ide, halogatás oda, mindig igyekszem a teendőimet időben elvégezni, nem szoktam elcsúszni a rám bízott feladatokkal.
– Ugyanilyen fontos az ön számára a pontosság is?
– Szeretem a pontosságot, soha nem kések, sőt, inkább mindenhová hamarabb érkezek meg, illetlenségnek tartom, hogy rám várjanak. Úgy gondolom, ez minden ember számára fontosnak kellene hogy legyen, de sajnos ez nem így van.
– Van még olyan emberi tulajdonság, amit nem tolerál?
– Nem szeretem a pletykásokat. Azokat, akik a hátam mögött kibeszélnek. Én egyenes ember vagyok, ha van valami problémám, azt igyekszem az illető szemébe, és nem a háta mögött megmondani. Sajnos nem élünk tökéletes világban, és ehhez kell valamilyen szinten alkalmazkodni.
– Egyébként jó emberismerő?
– Igen. Amikor leülök valakivel beszélgetni, rövidesen meg tudom állapítani, hogy milyen ember. Ennek ellenére már ért csalódás, viszont nem húzom fel magam, próbálok higgadt maradni. De ha odáig fajul a dolog, hogy netalán meg kell védeni magam, akkor azt megteszem. Kiállok az igazamért, ha kell, a családomért, a tanítványaimért is.
– Korábban említette, hogy a férfiak a kinti munkákért felelnek. A lányok besegítenek a konyhában?
– Violetta szeret a konyhában tevékenykedni, sütni-főzni, Anett inkább csak süteményezni szokott, tehát két jobb kezem is van. Mivel a művészeti iskola mellett a helyi iskolában is tanítok művészetet és zeneművészetet, elég keveset tartózkodom otthon, ezért a gyerekek hamar rákényszerültek az önállóságra. Ez nem is rossz, mert biztos vagyok abban, hogy a későbbiekben is hasznát veszik ennek. Gyakorlatilag csak az esti órákban van együtt a család, napközben mindenki végzi a saját dolgát, és ez így van jól.
– Szoktak barátaikkal közös programokat szervezni?
– Inkább csak a családi programokra, ünnepekre szorítkozunk, egy-egy születésnap, vagy névnap alkalmával összejön a család apraja-nagyja. Nálunk a család a legfontosabb, barátokkal annyira nem járunk össze, de ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének barátaink. Megmondom őszintén, nekem a legjobb barátaim a családom tagjai. Ők azok, akikre bármikor, bármilyen helyzetben lehet számítani. No de meg kell még említenem a kollégáimat is, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápolok.
– Van hobbija?
– Igen, Nagyon szeretem a virágokat. Tavasszal, amint elolvad a hó, azonnal hozzálátok a tavaszi virágok ültetgetéséhez. Amire kimelegedik az idő, az udvarunk, a teraszunk, az erkélyünk már pompázik a sok virágtól. Szobanövényeim is vannak, fikuszok, orchideák, flamingó, páfrány, filodendron stb. Emellett nagyon szeretek kötni és hímezni, de mostanában sajnos nem sok időm marad a kézművességre, mert elkezdtem komolyabban foglalkozni a magyar népzenével.
– Vagyis?
– Távoktatáson veszek részt, a tanárom Unger Balázs, a Cimbaliband vezetője. Hetente kapok értékes anyagokat, feladatokat. Azoknak az elsajátítása teljesen leköt, mert a magyar népzene varázsa egyszerűen magával ragadott. Nagyon szeretném ezt a tudásomat majd átadni a tanítványaimnak is. A tavalyi esztendőre sokan panaszkodnak, megmondom őszintén, én azt az időszakot is kihasználtam, tanítványaimat online versenyekre neveztem be, és ők azokon nagyon jól teljesítettek. Sok országban (Törökország, Bulgária stb.) meghirdetett versenyen vettünk részt, és természetesen helyi megmérettetéseken is. Valakinek minden egyes alkalommal sikerült a képzeletbeli dobogóra állni, jómagam is kitüntetésben részesültem. Ez hatalmas erőt ad a folytatáshoz, látom, hogy van értelme a munkámnak, és nagy álmom, hogy a cimbalomoktatást egyszer egész Kárpátalján meghonosítsam.
