Ukrajnában nagy erőkkel készülnek az ország függetlenné válása 30. évfordulójának megünneplésére. 2021 augusztusában nagyszabású rendezvénysorozattal készülnek méltatni a függetlenség napját. Hogy van-e okunk az ünneplésre, azt döntse el ki-ki saját maga. Három évtizeddel ezelőtt a Szovjetunió széthullása utáni űrt betöltő bizakodó légkör hamar szertefoszlott, és bebizonyosodott, hogy a függetlenségre, önállóságra és területi egységre törekvő Ukrajna nehezen tud megállni saját lábán.
A gyereknevelés bonyolult tudomány. Sok kezdő szülő a tökéletességre törekedve próbál a szakirodalomból meríteni, bevált szülői technikákat alkalmazni, a hibákat pedig megpróbálja kiküszöbölni. Kérdezhetik, hogy jön a gyermeknevelés Ukrajna függetlenné válásához. Elmagyarázom. Ukrajna olyan, mint egy elfuserált felnőtt, amelynek nem volt normális gyermekkora. Egy gyerek az első időszakban rengeteg odafigyelést, törődést igényel, hiszen egy újszülött nem tud gondoskodni önmagáról. Ukrajna az első perctől azt a látszatott igyekezett fenntartani, hogy független, szuverén állam, holott a Független Államok Közössége (FÁK) révén Oroszország ringatta a bölcsőjét, Moszkva lett az útkereső ország gyámja, amelyre éveken át gondoskodó mostohaként tekintett. Ahogy cseperedik a kisgyerek, elkezdi felfedezni a világot. Amint megtanul járni, és egyre „messzebb” merészkedik, tudni kell őt mind távolabb elengedni az anyai karok védelmező ölelésétől. Az első lépéseknél még fogjuk a kezét, de néha-néha elengedjük és hagyjuk, hogy elessen. Ezek az élet első megpróbáltatásai. E mögött nincs rosszindulat, csupán nevelési szándék, hogy tanuljon belőle a gyerek, óvatosabb legyen és legközelebb ne kövesse el ugyanazt a hibát. Ukrajna az elmúlt 30 évben jó néhányszor pofára esett, de valahogy soha nem sikerült úgy felállnia a padlóról, hogy újra ne kerüljön oda.
Az oltalmazó szerepkörben tetszelgő Moszkva minden segítséget megadott Ukrajnának, mondhatni sokáig „járókában tartva” őt. A dackorszak minden szülő rémálma. A gyerek kétéves kora közül jelentkezik. Ha valami nem úgy történik, ahogy képzelte, dührohamban tör ki. Ha próbálják elcsendesíteni, még erőszakosabbak lesznek. Juszt is. Ukrajnánál elég későn, 2004 őszén, köszöntött be az első dackorszak. 2004-ben Leonyid Kucsma elnök bejelentette, hogy nem indul az elnökválasztásokon. Két jelölt mérkőzött meg, Viktor Janukovics, aki mind Kucsma, mind Oroszország támogatását maga mögött tudhatta, illetve Viktor Juscsenko, aki a nyugatra nyitás politikáját tartotta szem előtt. Hivatalos eredmények szerint parányi többséggel Viktor Janukovics győzött, ám az ellenzék hívei új választásokat követelve tüntetésekbe kezdtek Kijev utcáin, a keleti régiókban történt választási csalásokra és megfélemlítésekre hivatkozva. Ez volt a narancsos forradalom. Az Alkotmánybíróság végül megsemmisítette a választási eredményeket. A győztes forradalmat követően a nyugati orientáltságú Viktor Juscsenko vált Ukrajna elnökévé.
A Narancsos forradalommal az addig féltve óvó és ölelő nagy medve nyűggé vált, Ukrajna ismét eldobta a járókát és azt a látszatot keltette, hogy a saját útját járja. Ugyanakkor mindössze annyi történt, hogy Moszkvát Washington váltotta a gyámkodásban. Ez nem tartott sokáig. Viktor Janukovics a Régiók Pártjának színeiben 2010-ben a szavazatok több mint 48 százalékával megnyerte az elnökválasztást, majd rövidesen Mikola Azarovot nevezte ki miniszterelnöknek.
2014-ben az Eurómajdannal az immár 23 éve független Ukrajna újabb dackorszakába lépett, ám az ismételt függetlenedési kísérlet a korábbinál súlyosabb következményekkel járt. A forradalom emberéleteket követelt Ukrajna elvesztette területeinek egy részét, az ország keleti részén fegyveres konfliktusba torkollott a szembenállás, lassan hét éve tart kisebb-nagyobb megszakításokkal. A harcok közel 15 ezer halálos áldozatot követeltek. A újabb látszatfüggetlenségért komoly árat fizetett az ország.
Ha ma, 2021-ben számvetést tartunk, azt látjuk, hogy kisebb megszakítással 24 éven át Moszkva, az utóbbi hat évben Washington fogta Kijev kezét. Kérdéses meddig fog tartani az újabb dackorszak. Tapasztalatunk szerint, valaki, ha rá mer szólni Kijevre, ő rátesz egy lapáttal. Megmakacsolja magát, ő akar az erősebb lenni.
A magyar kérdésre ez hatványozottan igaz. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Ukrajna egy 30 éves állam, ennek ellenére még mindig gyerekcipőben jár. Vajon meddig szorít még a gyerekcipő?
