Mihály András (1917–1993) Kossuth-díjas zeneszerző, karmester, gordonkaművész, főiskolai és egyetemi tanár, az Operaház igazgatója. Egy most bemutatott művével kapcsolatban emlékezünk rá.
Február 11-én, a Zeneakadémián a Nemzeti Filharmonikus Zenekar egy különleges online-koncertet mutatott be, melynek egyik műsorszáma Mihály András Csellóversenye volt. Annak a műé, amiért a sokoldalú zenész 1955-ben Kossuth-díjat kapott. A tételek tempójelzése mellett azok műfajára is utal a szerző: Poema, Ballada, Capriccio. Az est szólistája, a hangszer mindentudó mestere, Perényi Miklós huszonnégy évesen már lemezfelvételt készített a műből. A darab keletkezéséről Mihály András feleségét, Mihály Andrásné Varga Csillát kérdeztem.
„Mihály András meghatározó zenei gyökerei a családjában erednek, édesanyja kiváló zongoraművész volt, aki gyermekei születése után adta fel csak a karrierjét. A hétvégeken rendezett családi kamarazenéléseken sok kiváló zenész fordult meg náluk. E meghitt estekre férjem mindig szívesen emlékezett, s a cselló, más néven gordonka szép, mély, zengő – ahogyan már tanárként emlegette – ’aranybarna’ hangját is e kis házi koncerteken szerette meg. Már karmesterként hívta fel zenésztársai figyelmét a csellóra, mint a zenekari hangzás megalapozójára, a dallam talpazatára.
Így nem véletlen, hogy Mihály András zenei tanulmányaiban már korán e hangszert választotta, s játékát tanárai kimagaslónak tartották.
1934-ben zeneakadémiai tanulmányait tizenhét éves korában kezdte meg, s négy évig tanult a nagyhírű intézményben. Tanára az a Schiffer Adolf volt, aki a világhírű gordonkaművész és pedagógus Popper Dávid ’iskolájának’ – így a liszti hagyományoknak – volt továbbvivője, és éltetője is egyben. Schiffer kiváló tanár volt, neve mára méltatlanul ment feledésbe. Az ambiciózus hallgatót Weiner Leó, majd Waldbauer Imre, a híres kvartett egyik megalapítója tanította kamarazenére.
Mihály András a megszerzett tudását a Magyar Állami Operaház szólócsellistájaként kamatoztatta Tóth Aladár igazgatása alatt 1948-ig. Reveláció erejű volt számára a zenekari munka, a közös zenélés élménye, az ott szerzett tapasztalatok meghatározták később pályáját. Rendszeresen hangsúlyozta, hogy a jó zenészek tudásának megalapozását a kamarazene szolgálja. Rendkívüli munkabírása volt, gyakran emlegette, hogy egy szólóhangszeresnek a minimum napi öt óra gyakorlás a penzum, de ez nem volt neki elég, az egész zeneirodalomban akart elmélyedni.
Később, az Operaház főtitkáraként is megmaradt a cselló iránti nosztalgiája, s szinte ’kipattant’ belőle a most előadott darab. A komponálás kezdetétől erős vágyat érzett, hogy az akkor divatos modernzenei irányzatokat ötvözze a klasszikus elemekkel, s végső soron egy romantikus mű került ki kezei alól. Itt idézem ars poeticáját: „A közönség mégiscsak a dallamért megy hangversenyre”.
Csermák Zoltán
A sorozat korábbi írását ITT olvashatják
Zene füleimnek: Ádám Jenő, a Kodály-módszer elfeledett atyja
