Két gondolat kavarog bennem.
Az egyik amolyan édes-bús nosztalgiából fakadó felismerés: egészen biztos, hogy ebben az évben sem gyűlik össze annyi ünneplő március 15-én egyik magyarok lakta településünkön sem, mint hajdanán.
Bizony volt olyan, hogy március idusán a beregszászi Petőfi-szobor környékén, a szabadság költőjének emléktáblájától Kölcsey Ferenc emléktáblájáig álltak az emberek, lobogtak a trikolórok mindenütt, kapott bele a tavaszi szél a nemzetiszínű kokárdákba. Ungváron, a Petőfi téren ezernél is többen demonstrálták: él március eszméje. Ugyanezt a magával ragadó szabadságmámort élték meg közösségeink Munkácstól Nagyszőlősön át Viskig, Técsőig…
Tudom, most ez több gátló (tiltó) körülmény miatt is lehetetlen, melyek közül – bár meghatározó – csak egyik a koronavírus-járvány miatt bevezetett tiltás…
A másik, nem is végigvezetett gondolatsor, inkább csak ötlet, érzés az, hogy ez a pandémia megkövetelte kényszerű magány jó alkalom – divatos szóval élve – az újratervezésre.
Kárpátalja magyarsága bonyolult, sok szempontból ellentmondásos, csapdákat rejtő időszakot él át. Nem először. Törvények születtek, melyek ellehetetlenítik oktatásunkat, korlátozzák anyanyelvünk használatának jogát. Lassan elérünk oda, hogy nem csak egészségügyi, de szellemi vesztegzárba kényszerítenek.
Eljött az ideje, hogy megvédjük értékeinket, határozottan kiálljunk a minden polgárt eredendően megillető jogokért.
Mert nem akkor veszítünk el mindent, ha alulmaradunk a viadalban, az a teljes kudarc, ha nem is vállaljuk a küzdelmet. Bizonyságként elegendő, ha Szigetvár védőire gondolunk, vagy arra, hogy az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc ugyan Világoshoz vezetett, de igazából soha nem ért véget, belőle fakad, a polgári (európai) Magyarország, s ez az akarat vezetett 1956-hoz, 1989. október 23-hoz.
De felidézhetjük a 300 spártait, Leonidász sírfeliratát: „Itt nyugszunk. Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”
Zunko Barnabás felvétele
