Szerény, visszafogott, de ha kell, határozott. Céljait igyekszik elérni, fiatal pedagógusként pedig megfelelni. Szabad idejét többnyire a vőlegényével tölti, de ha úgy tartja kedve, szívesen süteményez. Nagy álma, hogy egyszer eljusson Párizsba. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának mai vendége Komáromi Zsanett népdalénekes, a Rezeda Folkműhely énektanára.
Hegedűs Csilla
– Hogyan emlékszik vissza a gyermekéveire?
– Feketepatakon születtem, ott is jártam iskolába. Kislányként inkább visszahúzódó voltam, igaz, most sem vagyok harsány, szerepelni viszont szerettem, nem féltem a színpadtól, a közönségtől. Az éneklésen keresztül tudom igazán önmagamat adni.
– Mikor kezdett komolyabban foglalkozni a zenével?
– Már egészen kis koromban, de akkor inkább még a gitározás vonzott, a zeneiskolában is azt tanultam. Ám ifjúsági órákon és hittantáborokban énekelgettem, gitároztam, iskolai versenyeken, év végi koncerteken léptem fel. Aztán a zeneiskolás éveim alatt már tudtam, hogy ezen a vonalon szeretnék tovább tanulni, felvételt nyertem a Miskolci Bartók Béla Zene- és Táncművészeti Szakgimnáziumba. Ott a gitár mellett már a népdaléneklés került előtérbe, így emellett le is horgonyoztam. Az ott töltött évek alatt a személyiségem is sokat változott, igazi vezéregyéniséggé váltam, két éven keresztül diákelnökként tevékenykedtem.
– Gondolom, az elmúlt évek alatt részt vett versenyeken, megmérettetéseken.
– Természetesen. Két alkalommal vettem részt országos (Magyarország) népdalversenyen, az első még úgymond „babakoromban” volt, és nem értem el helyezést, de két év elteltével már második lettem. A legbüszkébb a gimnáziumi éveim alatti vetélkedőkre vagyok, ugyanis gimisként részt vehettem az egyetemistáknak szóló tudományos diákköri konferencián. A magyar tamburazenéről írtam pályamunkát, a miskolci fordulón első lettem, így kijutottam az országos megmérettetésre, és ott is előadhattam a tanulmányomat. Ott már nem értem el helyezést, de így is nagyon büszke voltam.
– Sajnos tény, hogy a külföldön, többnyire Magyarországon tanuló fiatalok nem térnek vissza a szülőföldjükre. Ön viszont hazajött…
– 2016 szeptemberében kezdtem magyarországi tanulmányaimat, ami 2020 júliusáig tartott. Végig azt terveztem, hogy hazajövök, ez az utolsó két évben még inkább erősödött. Nagyon szeretem Kárpátalját, a szülőfalumat, az itt élőket, ezért úgy éreztem, lehet, hogy itthon akár valami hasznosat is végezhetek.
– Ez így is lett, ugyanis nagy szükség van népi énektanárra, hogy legen aki a fiatalokkal megismerteti hagyományainkat, kincseinket.
– Igen, így éreztem én is, és az én legnagyobb örömömre 2020 szeptemberében már munkába is állhattam a Rezeda Folkműhelyébe énektanárként. Fantasztikus tanév van mögöttem, nagyon szerettem a gyerekekkel foglalkozni, mind a kicsikkel, mind a nagyobbakkal. A kicsik jobban hallgatnak rám, de velük azért nehezebb, mert ők még nem céltudatosak, énekelgetnek, játszanak, ha bakiznak, nevetnek rajta, a nagyok viszont már komolyan veszik a tanulást, tudják, mit akarnak. Mindeközben magamat is fejlesztem, szerintem a tanulás életünk végéig elkísérhet. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy Pál Eszter mentorál, tőle nagyon sokat tanulok.
– A tanítás bizony felelősséggel jár.
– Úgy érzem, hogy sokat komolyodtam, és amikor a diákjaim velem vannak, tudom, hogy addig én vagyok értük felelős. Eleinte volt bennem egy kis félsz, hogy a tanítás alatt a gyerekek is érezzék jól magukat, de ne is tűnjek túl engedékenynek. A cél ugyanis a fejlődés, de ugyanakkor az is fontos, hogy kedveljenek, tehát a szigorúság és az engedékenység között lavírozok, keresem a középutat. Ám egyelőre még a cuki tanító néni szerepében vagyok, és mindig aggódom. Aggódom, hogy sikerül-e a fellépés, mindenki úgy adja-e elő a dalokat, ahogyan tanítottam. Úgy hiszem, ez nem nagy baj, a lényeg, hogy a gyerekek szeressenek nálam tanulni. Eleinte minden diákom tegezett, még a kicsik is, de ezen változtattunk, a nagy lányok viszont továbbra is tegeznek, ami szerintem nem baj, a lényeg, hogy tiszteljenek és akarjanak fejlődni.
– Türelmes pedagógus?
– Inkább magammal szemben vagyok türelmetlen. Ha a tanítványaimnak nem sikerül elsőre valami, türelmesen kivárom, bátorítom őket, amíg sikerül, viszont magammal szemben türelmetlen vagyok, mindent azonnal el szeretnék sajátítani.
– A gyerekekkel megtalálja a közös hangot. A felnőttekkel is?
– Az a baj, hogy nagyon nyitott vagyok, és mindenkit jó embernek gondolok, ezért sokszor csalódom. De nem ítélkezem, és haragtartó sem vagyok, igyekszem elfelejteni a sérelmeket.
– Eddigi beszélgetésünk alapján azt szűrtem le, hogy önben azért van egy adag határozottság is.
– Igen, de ehhez idő kellett, viszont amikor eldöntök valamit, akkor abból nem engedek, nem hezitálok, sőt, valamikor már-már makacs vagyok. Vannak céltudatos döntéseim, ide tartozik a hazaköltözésem is.
– Élete nagy szerelmét is itthon találta meg…
– Így van. Nem lakunk távol egymástól, ő nagypaládi, mégis az interneten ismerkedtünk meg. Az egészben az volt a vicces, hogy az ő baráti köre ismert engem, és az én barátaim is ismerték őt, mi viszont egymást nem. Valahogy folyton elkerültük egymást, ám amikor megismerkedtünk, nekem szerelem volt az első látásra. Nagyon tetszett a külseje, a személyisége, az egész Bak Dávid, úgy ahogy van, aki egyébként néptáncos, és már jóval előttem a Rezeda Folkműhelyben tanított. Három évvel ezelőtt elhívott egy foglalkozására, hogy kísérjek tamburán és énekeljek. Onnantól kezdve egyre több időt töltöttünk együtt, a kezemet is megkérte, amire én természetesen igent mondtam.
– Ön szerint jót tesz egy kapcsolatnak, ha mindketten ugyanazt végzik?
– Nem tudom, másoknál hogy van ez, de a mi esetünkben mindenképpen jót tesz. Például ha részt veszek egy többnapos táborban, nincs gond, mert Dávidnak ugyanígy vannak hasonló rendezvényei, így megértőek vagyunk oda-vissza. Ha fellépésre készülök, sokszor kikérem a tanácsát szakmai dolgokban, de a szabad napjainkban is szívesen zenélünk együtt. A tánc valahogy eddig még kimaradt az életemből, ezért tanít engem táncolni, aminek én nagyon örülök, mert egy táncházas rendezvényen már nem vagyok elveszve.
– Mivel töltik a szabad idejüket?
– A hétvégéket igyekszünk együtt tölteni, olyankor sütögetünk, meglátogatjuk a barátainkat. Igaz, nincs nagy baráti körünk, mert én például négy évig nem laktam itthon, ami nagy idő, s az osztálytársak szétszéledtek a nagyvilágban. Ha otthon vagyok, szívesen süteményezek, hála Istennek Dávid és a szüleim is édesszájúak, így van, aki el is fogyassza a finomságokat. Amikor lehetőségünk van, akkor utazgatunk, mert azt is nagyon szeretjük. Én nagyon szeretnék eljutni Párizsba, tanulok is franciául, de ha a kék, vagyis a tenger, és a zöld, a szép erdők közül kellene választanom, ez utóbbit választanám, mert engem lenyűgöznek a Kárpátok, csodálatos vidékünk.
– Tudjuk, hogy az elmúlt évben a koronavírus-járvány miatt gyakorlatilag minden nagyobb szabású rendezvény elmaradt. Önök milyen nyárra számítanak?
– Úgy néz ki, hogy lesznek fellépések, táncházak, táborok, ami nekünk szinte kikapcsolódás. Keresztelőre vagyunk hivatalosak a Balaton mellé, így akkor majd pihenünk is egy kicsit, aztán pedig teljes gőzzel nekilátunk az esküvőnk szervezéséhez, amelyre szeptember tizennyolcadikán kerül sor.
