„…a gyerekeink egyszerűen csak másutt születtek, de ők a mieink…” │KISZó-interjú

A tiszabökényi Kincses István és neje, Tímea tizenhat évvel ezelőtt döntött úgy, hogy csatlakozik a Sámuel Alapítvány által létrehozott Családtípusú Gyermekotthonok Társasághoz. Az elsők között vállalták, hogy elhagyott gyermekeket nevelnek fel. A gondolat Tímea fejében fogalmazódott meg.

Hegedűs Csilla

– Az Ungvári Nemzeti Egyetemen magyar szakán végeztem, de sajnos fiatal pedagógusként sem Tiszapéterfalván, sem pedig a környéken nem tudtam elhelyezkedni. Egyszer az egyik rokonom mondta, hogy családtípusú gyermekotthon működik Tiszapéterfalván, ahová kisegítőt keresnek. Jelentkeztem, fel is vettek, fél évig dolgoztam ott, vigyáztam a gyerekekre, neveltem őket, foglalkoztam velük.

Akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy mi is belevághatnánk, és az akkor ötéves kisfiunk, Levente mellett nevelnénk elhagyott, árvaházakból elhozott gyermekeket.

Hazaérve a gondolatomat megosztottam a férjemmel, aki igen hamar beleegyezett. Akkor úgy gondoltuk, hogy két gyermeket nevelünk fel, de a sors úgy hozta, hogy családtípusú gyermekotthon létrehozására kaptunk engedélyt – kezdte beszélgetésünket Tímea.

István és Tímea tehát belevágott. 2005-ben indult el hivatalosan a családtípusú gyermekotthonuk, elsőként két kisfiút vihettek haza, Péterfalvára, ám az év végén Tiszabökénybe, egy nagyobb házba költöztek, mert hamarosan több gyermek érkezett családjukba.

– Hogyan emlékszik vissza az első évekre, az első gyerekekre?

– Akkoriban még másképp működött a rendszer, nem lehetett a gyereket meglátogatni, sem kiválasztani az árvaházban. Legelőször két kisfiút kaptunk, akik rettenetes állapotban voltak.

Lacika bő egyévesen csak kicsivel volt több, mint hat kilogramm, még a fejét sem bírta tartani, Gyurika pedig nyolckilós volt, szintén egyévesen.

Megmondom őszintén, olyan elhanyagolt, gyenge gyermekeket addig még életemben nem láttam. Lacikáról az orvos azt mondta, nem fogja megélni a következő évet, de mi mindent megtettünk, hogy ne így legyen. Erősítettük őket, amivel csak tudtuk. Egy hónap elteltével újabb két gyermek, ezúttal két, ugyancsak egyéves kislány érkezett hozzánk, tehát egyszerre lett négy egyidős pici, beteg, elhanyagolt gyermekünk, akikért mi vállaltunk felelősséget.

Aztán kaptunk egy négyéves kislányt, majd egy szintén súlyos beteg kétéves lánykát.

És nyolcadikként megszületett a második, vér szerinti gyermekünk, Lilla. Most így visszaemlékezve, nem voltak egyszerű évek azok…

Valóban nem lehettek azok, de végül, ahogy mondani szokták, minden kiforrja magát, meghozza a gyümölcsét. Így lett ez a Kincses családban is, hiszen mára az összes gyermek egészséges, szép ifjúvá cseperedett, öröm rájuk nézni. Látszik rajtuk a kiegyensúlyozottság, a boldogság.

Történetüket folytatva Tímea elmondta, tizennégy évig nem kaptak új gyermeket. Viszont elmúlt év decemberében egy négyéves kisfiú érkezett hozzájuk.

– Most negyvenen túl ismét kisgyermekes szülők vagyunk, kilenc gyerekünk van, akik közül Gyurikánk súlyosan fogyatékos, ezért őt a nagyszőlősi intézetben kezelik, ápolják – magyarázta az anyuka. A gyerekeket bemutatva megtudtuk: a legfiatalabb a fél évvel ezelőtt hozzájuk került 4 éves Misi, vér szerinti kislányuk, Lilla 12 éves. Emília 14 éves, Lacika, Dóra, Katinka és Gyurika 17 évesek, Boglárka 19, a saját fiuk, Levente pedig immár 20 esztendős lesz.

– Hogyan lehet elképzelni a Kincses család mindennapjait?

– Mi mindig azt mondjuk, hogy a gyerekeink egyszerűen csak másutt születtek, de ők a mieink. Mindegyik annyira pici gyermekként került hozzánk, hogy az azelőtti életünkre egyáltalán nem emlékeznek. Tudják, hogy nem én vagyok a vér szerinti anyjuk, de első perctől, ahogy beszélni tudtak, engem anyának, a páromat apának szólítottak, elfogadták egymást testvérnek, tehát mindig úgy éltünk, mint egy igazi nagy család. Tudják, hogy ők a Kincses gyerekek, akár az óvodába, akár az iskolába megyünk, úgy várnak minket, hogy megjöttek Kincsesék.

Örülünk, hogy ezeket a gyermekeket elfogadták a gyermekintézményekben, a faluban.

Soha nem nézték ki őket, ugyanúgy bánnak velük, mint a született falubeliekkel. Persze, mint minden családban, a mienkben is vannak könnyebb, és nehezebb napok, de mindig igyekszünk megbirkózni a feladatokkal.

– Nincs két egyforma ember, még a vér szerinti testvérek is különbözőek. Az önök családjában sok helyről származó gyerek él. Mennyire másak ők? Hogyan lehet ezt kezelni?

– Vannak közöttük nyugodtak, türelmesek, vannak, akiket noszogatni kell, de olyan is akad, akit vissza kell fogni, mert mindig pörög, tehát mindegyikükhöz másként kell hozzáállni. Van, aki nagyon szépen rajzol, van, aki roppant ügyes a sportjátékokban. Katinka szeret hangszeren játszani. Dórának hatalmas szíve van, mindig azt mondom, ritka az olyan jólelkű, segítőkész gyermek, mint ő. Mindig igyekszünk időt szakítani kirándulásokra, szórakozásra, az ünnepségek, évfordulók megtartására. A Sámuel Alapítvánnyal is több rendezvényen veszünk részt, de mindemellett a munka is sok, mezőgazdasággal foglalkozunk, fóliasátrunk van, zöldségeket és virágokat termesztünk, épp a minap ültettem ki több ezer szál krizantémot. De ez sem rossz példa a gyerekek előtt, hiszen látják, hogy semmi sem pottyan csak úgy az ölünkbe, mindenért meg kell dolgozni. Hála Istennek sokat segítenek, értik, hogy ez fontos.

Tímea elmondta, mindarra, amit fentebb megosztott velem, a Mindenható Isten ad erőt. Imádkoznak, hogy a folytatáshoz is legyen elég erejük, hogy a legkisebb gyerkőcöt is sikerüljön felnevelni, elindítani az életbe.

Forrás:
KISZó

Szolidaritási előfizetési felhívás!

Szolidaritási előfizetési felhívás!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.

Post Author: KISZó