Halál, ítéletidő, erőszak és még sorolhatnánk azokat a negatív kicsengésű szavakat, amelyekre (esetleg) felkapja a fejét az ember. Ilyen szalagcímeket olvasni az „arckönyvben”, ezeket a tudósításokat dobja elénk a hírfolyam.
Sokan kapiskálják már, hogyan működik a Facebook algoritmusa. Azokhoz hasonló bejegyzéseket dob elénk, amilyenekre korábban kattintottunk, vagy amelyeket tetszikeltük. De még azt is érzékeli a program, mennyit időzünk egy-egy posztnál, ebből arra következtetve, hogy ha valamit alaposabban megnézünk, az érdekel is minket. Ebbe most jobban nem is mennék bele, hiszen az algoritmus elemzése még azoknak is nagy fejtörést okoz, akik értenek hozzá, nemhogy egy egyszerű tollforgatónak. A lényeg: azt, aki sokat és meggondolatlanul használja a közösségi oldalt, annak jelleméről a Facebook valószínűleg pontosabb képet tud adni, mint a saját családtagjai. Ott ugyanis mindenre rákeresünk, amire kíváncsiak vagyunk, és a keresési előzményeink alapján dob fel újabb és újabb videókat, híreket, posztokat.
Ezért van az, hogy ha sok kékfényes hírt olvasunk, akkor előbb-utóbb egyre több ilyet fog elénk hozni az alkalmazás, illetve ha nem lájkolunk egy ismerőst, s nem is váltunk vele üzenetet, akkor egy idő után szép lassan eltűnik a képernyőnkről.
Visszatérve a szalagcímekre: egyre kevesebb történés éri el az ingerküszöbünket. Az online felületen mi is látjuk, mire „vevők” az emberek. Nyomon tudjuk követni az interneten, mire hányszor kattintanak, illetve mennyi időt töltenek egy-egy cikk olvasásával, vagy egy-egy videó nézésével.
Már alig hiszünk a híreknek, alig rettenünk meg valamitől, szinte semmi nem hat meg.
Megborzongunk egy kicsit a hétvégi vihar képeit látva, de ignoráljuk a természet figyelmeztető jeleit, és továbbra is pocsékoljuk a vizet, halmozzuk a műanyagot. Szörnyülködünk egy-egy gyermekerőszakolás hallatán, mégsem követjük nyomon csemetéink internet-barangolásait, és csak ritkán dorgáljuk meg, ha később ér haza. Felháborodunk az ittas vezetőkön és a gyorshajtókon, de mi magunk sem kötjük be a biztonsági övünket, illetve tartunk be minden közlekedési szabályt.
„Ilyen az élet” – sóhajtunk gyakran. Valóban ilyen, de mi tesszük ilyenné.
Már tele van az a bizonyos virtuális szemetesládánk. „Elegünk van a Facebook-ból” – csattanunk fel, mégis nézzük.
Pedig elméletileg mi döntjük el, hogy mire „guglizunk rá”, mire szánjuk azt a kevéske szabadidőnket, mivel töltjük meg a fejünket. Senki sem kényszerít semmire. Nem igaz? Nem is függünk semmitől…
Ha a körülményeken nem is, de a hozzáállásunkon mindig alakíthatunk. Vallom: a derűlátó gondolatok optimista cselekedeteket szülnek és pozitív eseményeket sodornak az életünkbe.
Nem hiszik? Próbálják ki. A hatás nem marad el!
