A nagyberegi pedagógus több száz kisiskolásnak segített.
Annyi szeretetet kaptam a tanítványaimtól, hogy ezért megérte áldozatokat hozni – vallja Tóth Dóra. A nagyberegi tanítónő közel 500 gyereket tanított meg az írás, olvasás és számolás tudományára. Hatékony módszertannal oktatta a kicsiket. Ábécéskönyvet is írt, most pedig egy alsósoknak szánt szöveggyűjteményen dolgozik.
Simon Rita (Nagybereg)
Annyi szeretet és empátia, amennyi belé szorult, kevés emberben buzog. Sosem emeli fel a hangját, halk szóval, kedvesen dorgál. Tanítói hivatását küldetésnek érezte és érzi a mai napig. Életének egyik értelme a gyerekek oktatása, fejlesztése, nevelése.
– Szülésznő akartam lenni, aztán védőnő, végül a Munkácsi Tanítóképzőbe felvételiztem, ahol alsós tanítói diplomát kaptam. 54 év pedagógiai munka van a hátam mögött. Soha nem is szerettem volna felsősökkel foglalkozni, mert a csöppségek az igazik, ők a kis angyalok nekem – mondja a 77 éves pedagógus. – Mindig azon törtem a fejem, hogyan lehetne minél könnyebben megtanítani őket olvasni. Különböző tanfolyamokon vettem részt Magyarországon. A pedagógiai mellett gyerekpszichológiai és logopédiai képzésekre is jártam. Rengeteg tudást gyűjtöttem, ami elősegítette az alsósok fejlesztését. Az itteni és az ottani módszertanok ötvözetéből hoztam létre a két könyvem.
Dóra néni nyugdíjba vonulása után tankönyvszerkesztésbe fogott.
1999-ben jelent meg az Ábécéskönyve, majd 2001-ben az Olvasókönyve, melyeket a kárpátaljai magyar iskolák elsősei számára állított össze, s immáron 20 éve használják.
Azóta is tevékenyen tölti mindennapjait, folyton kattog az agya, hogy mivel segíthetné a kicsiket. Nevetve mondja, hogy ott lapul az éjjeliszekrényében a papír és a toll, így amikor eszébe jut valami, akár éjszaka is, azonnal leírja.
– Most min dolgozik?
– Az 1-4. osztályosok számára szeretnék összegyűjteni egy szöveggyűjteményt. Folyamatban van a munka, de ehhez még kérni kell Istentől az erőt és az időt. Az Ábécéskönyvemen is közel öt évig dolgoztam, nem könnyű feladat.
– Miben változtak a gyerekek az elmúlt évtizedek alatt?
– A szegényes szókincs mindig problémát jelentett. Ez most is így van, hiába rendelkeznek már okostelefonokkal. Pont a kütyük miatt nehéz most írni tanítani őket, mert megszokták, hogy egy gombnyomásra megjelenik a betű. Könyörögni kell nekik, hogy szépen kanyarítsák az a betűnek a szárát, mivel azt lassan kellene, ők pedig sietnek.
A beszédkészségük viszont fejlettebb, mivel sok mindennel találkoznak az interneten. Olvasni nem szeretnek.
Annyival lehet őket ösztönözni, hogy ha megtanulnak olvasni, akkor tudni fogják, mit ír nekik a kisbarátjuk, és válaszolni is tudnak nekik. Kivéve, ha rájönnek, hogy hangüzenetet is lehet küldeni. Sajnos egyre kevesebb dolog köti le a figyelmüket. Már a meseolvasás sem izgalmas, csak a sík képernyő kell nekik, roppant vizuálisak lettek. Azt látom, hogy a gyermekek nagyon szeretethiányosak. Az ajtómra fel van függesztve pár fotó arról, milyen módon lehet elköszönni. Az a gyerek, aki nálam járt, választhat, hogyan búcsúzzunk el: homlokpuszi, pacsi, kis tánci-tánci, ölelés.
Szinte mindenki az ölelést választja. Annyira vágynak a bújásra, szeretetre… Erre a szülőknek jobban oda kellene figyelniük.
– Mi a titka?
– A játékosság és a szeretet. A gyerekek lételeme a játék. Az elsősöket, sőt még a másodikosokat sem érdekli semmi a mókán kívül. Úgy kell velük foglalkozni, hogy ne vegyék észre, ez mennyire komoly munka. Az én módszerem az, hogy minden betűt egyesével kivágom, és a gyermek egyedül, betűről betűre tanulja meg a szavakat összerakni. A magánhangzók és a mássalhangzók eltérő színűek. Annyira egyszerűen és tudatosan rögzül bennük, hogy észre sem veszik, mikor tanulták meg azt a betűt, csak azt veszik észre, hogy már felismerik.
Nemrég a szorzótáblát is megcsináltam dominójátéknak. Két gyermek is játszhat vele. Nagyon szeretik.
– Könnyen megtalálja a gyerekekkel a közös hangot. A sajátjairól mit lehet tudni?
– Én egykeként nőttem fel, de sosem voltam elkényeztetve. A férjemmel, Árpáddal két gyermekünk van. A nagyobbik magyar szakos, a másik zenetanárnő. Öt unokával büszkélkedhetek: egy lány és négy fiúcska. Az egyiküktől már dédunokát is kaptam. Viszont úgy érzem, az összes kisdiákom pótmamája vagyok. Jó érzéssel tölt el, hogy mindenki kedvesen köszönt, sosem mennek el mellettem szó nélkül. Több korábbi tanítványom is meg-megáll, hogy megkérdezze, hogy vagyok.
Tóth Dóra munkásságát Ukrajna Oktatási és Tudományos Minisztériuma is elismerte és több kitüntetésben részesítette. Birtokosa a Kiváló tanító és a Tanítói módszerész címnek.
Mint kiváló pedagógus, tavalyelőtt elnyerte a Nagybereg díszpolgára címet is.
– Nem csak a nebulókat, a szüleiket is próbálja nevelni.
– Pár évvel ezelőtt Szülősuli előadássorozatot szerveztem. Az volt a célom, hogy őszintén, komoly témákat feldolgozva fejlődjünk együtt a gyereknevelésben. A fórum után a református gyülekezetünk Iránytű nevezetű hírlevelében jelentettem meg cikkeket hasonló témákban.
A szenvedélyem a nevelés. Az a célom, hogy a gyermek értékelje és szeresse magát. Ez alatt azt értem, hogy értékelje azt, hogy embernek született és soha, semmilyen körülmények között nem viselkedhet állatok módjára. Ez nagyon fontos. Aki megtanulja saját magát szeretni, az másokat is szeretni fog. S ha szereti az embereket, akkor a közösségbe is hamarabb beilleszkedik, és hasznos tagja lesz a társadalomnak. Én annyi szeretetet kaptam a tanítványaimtól, hogy ezért megérte áldozatokat hozni.
