Nincs irigylésre méltó helyzetben Ukrajna államfője. Orosz és szakadár haderő az ország keleti határánál. A Krímet Moszkva bitorolja…
Horváth Sándor
Augusztus 14-én Volodimir Zelenszki (már amennyiben a fővárosban tartózkodott) azt is megtapasztalhatta, hogy a hátországban sem mindenki elégedett maradéktalanul a ténykedésével. A Nemzeti Hadtest aktivistái előbb az Elnöki Hivatalnál tüntettek, majd az államfő lakhelyén randalíroztak. A nacionalisták az Elnöki Hivatal előtt azt követelték, hogy vegyék le a napirendről a Krím vízellátásának és a donbászi konfliktus rendezését vázoló Steinmeier formula kérdését. A tüntetők azt hangoztatták, hogy „megállítják a kapitulációt”.
A szélsőségesek annál a kijevi tömbháznál folytatták akciójukat, melyben Volodimir Zelenszkij lakása is van. Füstbombákat dobáltak az épület udvarára, nyomdafestéket nem tűrő módon szidalmazták az elnököt. Azt követelték, hogy az államfő ne találkozzon Vlagyimir Putyinnak, szüntessék be a „patrióták” üldözését.
Emlékezetem szerint ilyen vehemens támadást az elnök még nem élt át.
Adott a kérdés: hogyan reagál a történtekre? Enged az elenyésző, ám ugyancsak hangos és erőszakos szélsőséges kisebbségnek? Határozottan fellép az brutalitás ellen? Úgy tesz, mintha semmi nem történt volna?
Hogy miért tartom olyan fontosnak ezt? Főként azért, mert a reakcióból esetleg következtethetünk arra, merre is kormányozza az elnök az ország ladikját. Valóban elkötelezetten követi az európai irányvonalat, vagy – mint azt az utóbbi időben szentesített törvények sejttetik – teret ad a radikális erőknek. Esetleg cikcakkban halad, s bizonyos idő múltán már azt sem fogjuk tudni, hol is tartunk.
Persze az is lehet, hogy a madarak röptéből, vagy kávézaccból biztosabban megtudhatjuk a jövőt.
A kiemelt kép archív felvétel
