Rendkívül kiegyensúlyozott, pozitív, mindig mosolyog. Optimizmusa feltölti a környezetében élőket is. A művészlelkű emberek igaz érzékenysége jellemzi. Sokoldalú, bár, még mindig keresi önmagát. Azt mondja, úgy érzi, még nem találta meg az igazi életcélját… A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Moskola Anasztázia ungvári közgazdász.
Magyar Tímea
– Közgazdász, festő, újságíró. Ezek közül melyik az igazi énje?
– Valahol mindhárom, de jelenleg a festés áll hozzám a legközelebb. Szakmám szerint közgazdász vagyok, ezen a szakon végeztem az Ungvári Állami Egyetemen. Mivel szüleim is közgazdászok voltak, valahogy egyértelműnek tűnt, hogy ezt válasszam. 2001-ben diplomáztam. Először egy nagykereskedelmi magáncégnél helyezkedtem el. Később egy véletlen folytán az egyik megyei újságnál, az Afisa Zakarpattya című lapnál lettem könyvelő, melyben egy idő után kaptam egy oldalt is. Ide ismert, érdekes emberekkel készítettem interjúkat. A lapnál találkoztam a férjemmel, Pállal, akivel rövid időn belül összekötöttük az életünket. Egy év múlva megszületett az első gyermekünk. Otthon maradtam. Közben a disszertációmon is dolgoztam. De ahogy lassan bővült a család, éreztem, hogy a közgazdasággal már nem lesz lehetőségem komolyan foglalkozni. Viszont gyerekkorom óta nagyon érdekelt a képzőművészet, a festészet. S a férjem biztatására elkezdtem festeni.
– Milyen sikereket ért el eddig?
– Egy ideig otthonom falai között, a saját örömömre festegettem. De egy idő után elkezdett foglalkoztatni, hogy megmérettetem magam és beneveztem a munkáimat a Nemzeti Művészeti Akadémia által szervezett országos kiállításokra. Gondoltam, ha átmegyek a szigorú rostán, az jó visszaigazolás lesz számomra. Amikor kiderült, hogy kiállítják a képeimet a tárlatukon, szárnyakat kaptam. Aztán tovább merészkedtem és beneveztem a Kassai nemzetközi művészeti plein air-re. Maga Eva Lorenzova elismert szlovákiai képzőművész jelzett vissza. A dolog érdekessége, hogy Lorenzova nem csupán a festmények alapján válogat, hanem sokat ad alkotójuk személyiségére is, számára fontos, hogy jóakaratú, emberséges legyen a művész. Talán ebből is fakad az általa szervezett kiállítások csodás hangulata, hisz csupa jószándékú, segítőkész embert gyűjt egybe. A másik érdekesség, hogy a környező országokból érkező művészek gyakorlatilag mindegyike beszélt magyarul.
– Mikor tanult meg magyarul?
– A férjem mellett, aki magyar nemzetiségű családból származik. Mint említettem, az újságnál ismerkedtünk meg. Pál egy idő után munkahelyet váltott, átment az IVA kiadóhoz. Bár eleinte ő is csak konyhanyelven beszélte a magyart, aztán megemberelte magát és komoly nyelvleckékkel ráerősített. Sőt, engem is megtanított.
– Ön hogy került Kárpátaljára?
– Három éves koromban költöztek a szüleim Kárpátaljára, amikor a lembergi felsőfokú tanulmányaik után ide helyezték őket dolgozni. És egy életre itt maradtak. A Lemberg megyei Tatarinyiv településen születtem. Amikor megkérdezik tőlem, voltak-e magyar felmenőim, mindig azt válaszolom, hogy igen, hisz őseim az egykori Magyarország területén éltek. De a rokonságom inkább lengyel és ukrán nemzetiségű tagokból áll. Édesapám nagybácsija, a lengyel hadsereg tisztjeként, Lengyelországban ragadt, amikor a II. világháború végén megvonták az új határokat. A kisszelmencihez hasonlóan, melyet 1945-ben, mint ismeretes, ugyancsak kettészeltek a határral. A politikai döntés nyomán számos családi kapcsolat szakadt meg környékünkön is. Nagyapám otthon maradt a szüleivel, így lettünk mi szovjet állampolgárok. Van egy fiútestvérem is, építészmérnök Munkácson.
– Visszatérve a képzőművészetre, kit tart a példaképének?
– Peter Paul Rubens flamand festő, illetve a kárpátaljai festőiskola megalapítója, Erdélyi Béla korai munkássága, valamint Munkácsy Mihály van rám a legnagyobb hatással.
– Most éppen min dolgozik?
– Kassai utamon ellátogattam a dómba, a Szent Erzsébet-főszékesegyházba, melyben többek között a Rákóczi-kripta is található. Egyébként is rendkívül érdekel Kárpátalja és Magyarország történelme, de ott olyan impulzust kaptam, hogy eldöntöttem, készítek egy Rákóczi-sorozatot. Eddig öt festményt fejeztem be. Azt tervezem, ha valamennyi elkészül, a negyedik egyéni kiállításomon a nyilvánosság elé tárom őket. Jelenleg egy gyerekeknek szóló verseskönyv illusztrálásán is dolgozom, ilyen feladatra első ízben kaptam felkérést.
– A minap jelent meg egy újabb cikke a Novini Zakarpattya című lapban.
– Jelenleg szabadúszó újságíróként tevékenykedem, ha időm engedi Kárpátalját érintő, gazdasági tematikájú elemző cikkeket írok.
– Említette, hogy szép családja van. Meséljen a gyerekekről.
– Három gyermekünk született. Iljusa 12, Katalin 11, Jenő pedig 7 éves. Mindhárman az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Középiskolában tanulnak. Szeretnénk, ha rendesen elsajátítanák a magyart. Iljusa kitűnő tanuló. Ahhoz képest, hogy amikor beírattuk még nem beszélt jól magyarul, nemrég második helyezést ért el a megyei történelem vetélkedőn. Édesapám már sajnos elhunyt, de édesanyám velünk él, ami három gyerek mellett nagy segítség számomra.
– Hogy osztják meg férjével a szülői feladatokat?
– Én elsősorban a gyerekek szellemi, a párom a testi fejlődésükkel foglalkozik. Vagyis igyekszem minél több kiállításra, színházba elvinni őket, leckét írok velük, ő pedig focizni, röplabdázni, teniszezni tanítja őket. Külsőre mindhárman az édesapjukra hasonlítanak, belsőleg Kati rám ütött. Azt mondja, ő is művészettel szeretne foglalkozni.
– Az otthoni teendők, a család mellett mennyi időt tud önmagára szánni?
– Korábban több énidőm volt, ám a járvány kitörése után, amikor a gyerekeket online tanulásra kényszerítették, bizony igencsak át kellett szervezni az életemet. Sok energiámba telt motiválni őket, hogy megértsék, hiába nem mennek iskolába, otthon is tanulniuk kell.
– Optimista, pozitív ember. Mi az, amivel mégis ki lehet hozni a sodrából?
– Genetikailag vagyok így megalkotva. Az viszont felbosszant, ha a gyerekek veszekednek egymással, és mindegyik igyekszik a maga oldalára állítani. A járvány is eléggé megviselt mentálisan, sok tervem kútba esett a korlátozások miatt.
– Egy időutazás alkalmával melyik irányba indulna el?
– Csakis hátrafelé, hogy bepillanthassak kedvenc történelmi hőseim, például Nagy Lajos király életébe.
– A vallás milyen szerepet játszik az életében?
– Hívő ember vagyok, meggyőződésem, hogy a jó Istennek célja van velünk. Egyébként reformátusok vagyunk, a gyerekek az iskolában részesülnek hittanoktatásban.
– Emlékszik rá, mikor sírt utoljára?
– Legfeljebb a filmeken szoktam elpityeregni magam, egyébként nem vagyok egy sírós típus.
– Van olyan mániája, ami zavarja a családját?
– Talán az, hogy néha nagyon belemerülök a közösségi hálók világába. Igyekszem megszabadulni ezen rossz szokásomtól.
– Melyik emberi tulajdonságot nem tolerálja?
– A kivagyiság, és a sértődékenység zavar.
– Elégedett embernek vallja magát?
– Egyfelől igen, hisz azzal foglalkozom, amit szeretek, szép családom van. Mindazonáltal, úgy érzem, még van valami fontos dolgom, valami olyasmit kell alkotnom, amivel hasznára leszek másoknak. Hogy mi lesz az, egyelőre nem tudom…
